Sürgős mondanivalóval toppantam be a kilenceskékhez. Nálunk nincsenek nyuszik, pillangók és egyebek, egyszerűen csak számozzuk az óvodai csoportjainkat. Érkezésemkor az óvónő éppen beszélni kezdett a gyerekekhez. Nem akartam a szavába vágni, gondoltam kivárom amíg befejezi. Így lettem tanúja a következő jelenetnek.
A gyerekek az asztaloknál ültek és almát eszegettek. Nálunk a tízórai mindig valamilyen gyümölcs fogyasztásából áll. Már nagyrészt üresek voltak az asztalközepi kínáló tányérok, ezeket cserélte le Elvira, az óvónő, újabbakra, amiken sárga héjú alma szeletek hevertek takaros rendben. Elmondta, hogy ezt a fajta almát Goldennek hívják, és kíváncsi rá, milyennek találják majd az ízét a gyerekek.
- Ugyanúgy, ahogy a többi almánál is, figyeljétek meg, hogy inkább édes-e vagy savanyú, milyen könnyen tudjátok elharapni, megrágni, menniyre enged levet… – ecsetelte Elvira.
Azok közé az óvónők közé tartozik, akik bármit képesek olyan érzékletesen előadni, hogy a legegyszerűbb közléseik is lebilincselik a gyerekek figyelmét, így most is tágra nyílt szemmel hallgatták, és szinte áhítattal haraptak az amúgy mindennaposnak tekinthető, szokványos csemegébe. Mikor odaért a mondanivalójában, hogy a Golden alma szép sárga színe mennyire hasonlít a napsugarakéra, amelyek megérlelték ezt a gyümölcsöt, már nekem is összeszaladt a számban a nyál. Pillanatok múlva üres is lett valamennyi tányér, a gyerekek elégedetten rágcsáltak.
Érdeklődött Elvira a tapasztalatokról. Zsófi, a csoport egyik okoskája, a legfiatalabbak közé tartozik. Mindig meglepve hallom, milyen választékos szókinccsel fejezi ki a mondanivalóját, és milyen lényeglátással ragadja meg a tapasztalatai legfontosabbját. Most is az elsők között jelentkezett, hogy véleményt mondjon az alma édeskésnek talált ízéről, és könnyen harapható állagáról. Volt némi vita, mert akadt, aki savanykás ízt is vélt felfedezni. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy nem volt olyan édes, mint a sötét piros alma.
Ekkor derült ki számomra, hogy alma-kóstolóba csöppentem, a Golden csak az utolsó volt a sorban. Elvira összefoglalója következett. Kezében ott volt mind a négy alma fajtából egy-egy, ami sorra került a tízórain. Egyenként felmutatta őket, elismételve, miket állapítottak meg róla az imént közösen. Felidézte, hogy amelyiket Starkingnak hívják, az volt a sötét piros, kifejezetten édesnek és kissé lédúsnak érezték, könnyű volt harapni, mert szinte omlós volt, mondhatnánk amolyan „kásás” a húsa. Ezzel szemben a zöld színű almát határozottan savanyúnak mondták, emlékeztette a gyerekeket, akik szerint ezt is könnyű volt harapni, és levet is engedett miközben megrágták. Az Idaredről azt sütötték ki, hogy egyszerre volt többféle: színében piros és sárga, ízében édes is és savanykás is, hersegett, ha beleharapott az ember, de nem nagyon engedte a levét. Ehhez képest a Golden édesebbnek tűnt, és puhább is volt.
Elvira felmutatta újra egyenként a megismert almafajtákat, a gyerekek kézfeltartással jelezhették, melyik ízlett nekik személy szerint legjobban.
Aztán mint akik jól végeztk dolgukat, mentek kezet mosni.
Egyik se vonakodott ma a gyümölcsevéstől. Nem kellett senkit noszogatni, hogy „vegyél még egyet”. Nem hevertek a szalvétákon a fárasztó rágcsálást igénylő almahéjak, amikből kiharapdosták a gyümölcs húsát, a többszöri figyelemfelhívás ellenére, hogy „edd meg az egészet, mert a héjában is van sok hasznos vitamin”. Nem volt ma nyafogás, hogy miért nincs inkább banán, ami máskor elsőként fogy el a tányérokról. Vita, huzakodás sem alakult ki, és elmaradt a panasz, hogy a legfinomabb falatokból egyik vagy másik asztalnál ki spájzolt be a markába, a többiek orra elől elhappolva, amire mind pályázott volna még.
Naponta látom a gyerekeket tízóraizni, ilyen-olyan gyümölcsöket, olykor akár zöldségféléket, magvakat eszegetve. Nincs ebben semmi különös, sőt, abszolút banális, megszokott helyzet. Azt is sokszor látom, amikor az óvónők, különböző ismereteket igyekeznek a gyerekeknek átadni a világ dolgairól : időjárásról, ünnepekről, az állatokról vagy bármi másról. Olyan helyzetet azonban máskor még nem csíptem el – vagy legalábbis nem ismertem fel -, amikor egy természetes napi tevékenység gazdagítását igyekszik elérni. Mert itt nem az almafajták voltak a lényeges megtanulható, hanem az evés élvezete, az étel nyújtotta élményre való odafigyelés, a tapasztalatszerzés árnyaltabbá tétele a részletek megragadásával. Volt ebben a helyzetben tanítás az étkezési kultúráról, az étel megbecsüléséről, az érzékelt élmény kifejezéséhez szükséges szókincs bővítéséről. De volt benne bőven figyelem fejlesztése is: ösztönzés a saját test nyújtotta érzetre való összpontosításra, és a helyzetet irányító felnőtt mondanivalójának követésére. Ennek a kis leckének pedig ott volt a lappangó általános tanulsága, ami szinte észrevétlenül alakítja ilyenkor a gyerekek hozzáállását, ami azt közvetítette, hogy „figyelj oda magadra, és arra, amit csinálsz”.
Így válhat egy banális esemény élménnyé és érdemi fejlesztő hatásúvá. Nem csak a pocakok teltek, hanem a buksik fogaskerekei is csiszolódtak.
Utólag tudtam meg: ez nem egy tervezett „foglalkozás” volt. Az alkalom szülte, mivel aznap csak néhány alma állt rendelkezésre tízóraira, és nem látszott esélyesnek se kellő lelkesedés felkeltése irántuk, se az éhség csillapításához elegendő mennyiség előteremtése. Így aztán a történet már az óvodapedagógusi problémamegoldó kreativitásról is szól!
A tízórai során a gyerekek almafajtákból kaptak ízelítőt, én meg óvodapedagógiából.
Sz.Galaczi Judit
