A csoportunkban volt egy kisgyerek, akiről tudtuk, egy epilepsziával küzd. Gyógyszert is szedett rendszeresen, így kissé álmatag volt, de amúgy minden rendben volt vele.
Egy nap aztán mégiscsak probléma adódott. Vagy fáradtabb volt, vagy az időjárás játszott közre, vagy ki tudja mi okból, de roham jelentkezett nála.
Szabad játékidőben voltunk, a gyerekek kedvük szerint szanaszét ültek-álltak, jöttek-mentek, játszottak, tevékenykedtek, amikor egyszercsak észrevettük, hogy ez a kisgyerek szokatlan tekintettel állt, majd néhány másodpercen belül jellegzetes rándulások jelentkeztek.
Azonnal felismertük, hogy mi a baj. Kolléganőm rögtön a gyermek mellett termett, lefektette a szőnyegre, elrendezett mindent, ahogy kell. A váratlan eseménytől a gyerekek ledermedtek, elkerekedett szemmel nézték, mi történik.
Sajnos én is!
Látva, hogy nem tudok segítségére lenni, kolléganőm hirtelen odafordult a hozzá legközelebb álló kisfiúhoz és határozott hangon ráparancsolt:
Szaladj a konyhába és szólj Kati néninek, hogy jöjjön ide azonnal!
Szegény kisfiú tiltakozni próbált, de a kolléganőm sürgetően közbevágott:
Menj már, hányszor mondjam még! – sürgette.
Ebben a kritikus helyzetben nem jutott eszébe, hogy akit megszólított, az a kisfiú gyakorlatilag nem tud beszélni! Olyan súlyos artikulációs problémával küzdött, hogy többnyire mi sem nagyon értettünk abból semmit, amit mondani próbált.
A kisgyerek nem mert tovább ellenkezni, szaladt a konyhába, és jött is Kati néni, de a mai napig nem tudjuk, hogy adhatta át az üzenetet, és ezt utólag sem firtattuk. A kis nem-beszélő küldönc ebben a kritikus helyzetben felfogta a szerepének a jelentőségét, és beszéd ide vagy oda, megoldotta, hogy teljesítse a feladatát!
Fehér Lívia
