62.

Furfangos mesetörténetek az óvodában

A mese mindig valami varázslatot, izgalmat, csodát takar. Mindannyian tudjuk, hogy a mesében bármi megtörténhet, éppen ettől ilyen különleges. Minden, ami a valóságban nem. Minden, amire vágyunk, de nem érhetjük el.

Kicsi korom óta szeretem a meséket hallgatva, nézve, de legfőképp olvasva. Már felnőtt vagyok, 20 éve óvodapedagógus és édesanya. De a mese sosem hagyott el. Anyaként hosszú éveken keresztül meséltem gyermekemnek. Minden nap legalább 1 mese, ahogyan azt a könyv címe is jelzi: Minden napra egy mese. Legalább egyet én is mondtam vagy olvastam, de gyakran többet is. Ajánlom mindenkinek, mert nem csak a hallgatónak jó érzés vagy szórakozás, hanem a mesemondónak is. Továbbá fejlődik tőle mindkét fél szókincse, mondatalkotási készsége, képzelőereje. Mégis a legfontosabb, hogy a mesélő és a hallgató között valami rejtélyes kapocs alakul ki. Nem utolsó sorban pedig a befektetett energia mindig megtérül. Így történt ez velem is, hiszen a kisfiamnál megmaradt a mese szeretete, olyannyira, hogy már saját meséket ír, saját rajzaival illusztrálva.

A hivatásom is lehetővé tette, hogy minden nap meséljek és varázsoljak. Mindennapos mese van az óvodában, melyre ugyanúgy készülni szükséges, amikor a heti tervet készítem. Igyekszem olyan mesét választani, ami kapcsolódik a heti témánkhoz (Pl.: Márton napja – Benedek Elek: A galamb, a réce, meg a lúd vagy Víz világnapja – Zelk Zoltán: Párácska).

Az biztosan ismert tény mindenki számára, hogy pihenési időben olvas az óvónéni. Nálam ez a nap egyik kiemelt része. Ez egy külön rituálé. Itt nagyon fontos a nyugodt légkör megteremtése, a csend, a félhomály és a kialakult szokás rendszer, mely ezt az időszakot megelőzi. Miután megebédelünk, mosdót használnak a gyerekek, fogat mosnak, majd gyakran van idő játszani is még a folyosón. Ezalatt a dajka néni szellőztet, felseper, felmos és kiteszi minden kisgyermek ágyát. Ha ez megtörtént, én 2 villanykapcsolót lekapcsolok és behívom a gyerekeket öltözni, készülődni a pihenéshez. Lehúzzuk az árnyékolókat is, ha nagyon süt a nap, hiszen ki szeret fényben aludni, relaxálni. Mindenki lerakja egy kisszékre a ruháját és átveszi a pizsamáját, megkeresi a kis ágyát. Természetesen, aki igényli segítem, majd betakargatom őket, megnézem mindenkinél ott van-e a kis állatkája, kabalája az alváshoz, és lekapcsolom az utolsó kapcsolót is. Ekkor énekelni szoktam (Füles mackó, Édes álmot), közben körbemegyek és betakarom, megsimogatom a gyerekeket. Majd leülök úgy, hogy mindenkit lássak, és kezdődhet a mese. A kisebbek kedvéért először egy rövidebb, könnyedebb mesét mondok vagy olvasok, ők hamarabb el is alszanak. Ezután következik egy hosszabb, érdekesebb mese, mely gyakran valamilyen gyógyító vagy relaxációs mese szokott lenni. Ezután mondok egy altatót, mint például:

Ez a legkedvesebb számomra és szerintem a gyerekeknek is. Néha, azért előkerül a „Tente baba, tente” és ismertebb altatók is. Majd „Szép álmokat és jó pihenést kívánok mindenkinek”. Jöhet az alvást elősegítő relaxációs zene és az aromaterápiás párologtató. Ilyenkor általában már sokan alszanak, de aki igényli még simogatom vagy mellé ülök. Az egész délelőtt folyamán sok inger éri a gyermekeket, ha máskor nem, akkor legalább ilyenkor szükséges a testüknek, lelküknek megpihenni. Nem, nem kötelező aludni!!! Pihenni szükséges. Kicsi, fejlődő szervezetüknek szüksége van megnyugvásra. Én ezt kiemelten fontosnak érzem és ragaszkodom hozzá, főképp, hogy tapasztalataimból, személyiségemből és a jóga szeretetéből, gyakorlásából is fakad mindez.

Viszont most jön a fordulópont. Mi pedagógusok is emberek vagyunk, más-más személyiséggel, történetekkel, tapasztalatokkal, élethelyzetekkel. Nekünk is vannak könnyebb és nehezebb napjaink. Van, mikor fáj valahol, érzékenyebbek vagyunk, főképp, mivel nők vagyunk, sokan édesanyák. Az érzelmi nevelés kiemelkedő helyen szerepel nálam, őszinte megbeszélés az alapja mindennek. A gyermekek érzik, ha valami gond van, feszültebbek vagyunk. Én mindig megbeszélem velük – persze csak annyira, hogy megértsék és csak annyit, ami rájuk tartozik –, hogy most pl. kicsit én is fáradtabb vagyok vagy bánt valami, jólesne, ha picit csendesebben játszanátok vagy türelmesebbek lennétek. De vannak napok, amikor rajtunk kívül álló okok miatt szükséges változtatnunk, esetenként improvizálnunk. Éppen ez az egyik specialitása az óvodapedagógusnak. Hiszen tervezünk, de azt nem tudjuk, hogy hány gyermek érkezik aznap, kinek, hogyan telt az előző estéje, vagy éppen a reggel indult nehezen. Mindig kell, hogy legyen a tarsolyunkban több dolog, melyet időnként „előhúzhatunk”.

Egy ilyen helyzet adódott évekkel ezelőtt, amikor már a szokásos rituálé megtörtént a pihenési idő előtt. Én voltam a délelőttös műszakban, így a már kialakult szokásrendszerünk szerint a délutános kolléganőm éppen befejezte a kisebbeknek szóló mesét, amikor egy hirtelen adódott, fontos dolog miatt kihívták a csoportból. Mivel sajnos nem tudtam mi lett volna a másik mese, igyekeztem rögtönözni. Elővettem a nemrég kapott 100 Magyar népmese című könyvet, melyből már többször kérték a gyerekek, hogy meséljünk. Gyorsan – hiszen már percek óta várták a csoda mesét – átfutva a tartalomjegyzéket kiválasztottam egyet. Úgy gondoltam, hogy a címe alapján éppen a heti témánkhoz kapcsolódik, mely az állatok rendszerezése volt. A mese címe: „A béka, a kolbász és az egér”. Igen, hirtelen a békán akadt meg a szemem, valahogy a kolbász szó nem is rögzült bennem. A tartalomjegyzék alapján kikerestem a mesét. Már amikor újból elolvastam a címet, mosolyognom kellett. Elképzeltem magam előtt a békát, a kolbászt és az egeret együtt. De nagy beleéléssel olvastam tovább, hogyan találkoztak, lettek barátok és osztották el a munkát egymás között. A probléma az volt, hogy ahogyan haladtam az olvasással, nem tudtam elengedni a fejemben kialakult képet, főképpen a sétáló és beszélő kolbászról. Igyekeztem magam visszafogni, hogy ne nevessek és szakítsam meg a kialakult nyugalmat és figyelmet. Egészen jól kontrolláltam magam – közben kolléganőm is visszaérkezett, halkan leült egy kisgyermek mellé, bekapcsolódott a mese hallgatásába –, mindaddig, amíg elérkeztem a mese azon részéhez: „…Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.” Na, én ekkor nem bírtam tovább, olyan nevetés tört rám, hogy muszáj voltam elindulni az ajtó felé és igyekeztem minél hamarabb elhagyni a csoportszobát. Viszont ekkor már a kolléganőm is nevetett, leginkább rajtam. Így az lett a vége, hogy mindketten kijöttünk a csoportszobából. Szegény dajka nénink értetlenül nézett minket, miközben igyekeztem neki elmondani, hogy menjen be kicsit a gyerekekhez. Inkább csak a mutogatásomat értette meg, hiszen mindkettőnknek a könnye csorgott úgy nevettünk. Így történt, hogy felborítottam a pihenési időszak kezdetét, melyet végül közös erővel sikerült helyreállítanunk. Természetesen halkan elmondtam azoknak a gyerekeknek, akik még fent voltak, hogy velünk felnőttekkel is történnek váratlan helyzetek és mi is nevetünk gyakran. Rögtön meg is értették, hiszen a humor egyébként is mindennapos volt a csoportban. Azóta is emlegetjük a békás mesét, melyre nagyon odafigyelünk, hogy csak napközben meséljük. Még azért is érdekesebb ez a helyzet, mivel én a néphagyomány ápolását kiemelt feladatomként kezelem. 13 évig népi táncoltam, innen a szeretet, melyet több ezzel kapcsolatos végzettség követett, és mióta óvodapedagógusként dolgozom, mindig tartottam népi játékokat, néptáncot az óvodában. Tudom, hogy a népmesék nem kisgyermekeknek íródtak. Azokat felnőttek mesélték a fonóban egymásnak és szájról szájra terjedtek, ezért mindig odafigyeltem, hogy mikor és milyen népmesét mondok. Most ezeket nem tartottam szem előtt, gyorsan kellett dönteni, ez lett belőle.

Még nincs vége a mesével kapcsolatos történeteimnek, mert szeretnék egy másik, szintén vicces helyzetet elmesélni. Ez még régebben történt, sajnos pontosan nem emlékszem a mesék címére, de talán így is élvezhető és átélhető lesz, amit leírok. Délelőtt volt mese-vers foglalkozás keretein belül, mindenki kis párnán vagy a kígyón ült a mesesarokban, a csoportszobában. A kígyó egy nagy ülőalkalmatosság volt, sok kis párnát helyettesítve. Amikor lekapcsolódtak a villanyok és meggyújtottuk a nagy mesegyertyát, tudták a gyerekek, hogy mi fog következni, jöttek leülni. További motivációra is volt egy kis versünk, azoknak a gyerekeknek, akik nem figyeltek vagy elsőre úgy érezték nem szeretnének jönni. Mivel kötetlen tevékenységek vannak, nem erőltetünk semmit. Ez a kis vers sokszor hatásos volt: „Mese, mese, mátka, pillangós madárka. Ingó-bingó rózsa, te vagy a fogócska.” Megvárjuk, míg mindenki elhelyezkedik és kezdődik a mese. Annyiban hasonló volt a helyzet, hogy szintén a kolléganőmé volt ez a szerep, mivel én délutános műszakba érkeztem meg. Nem tudtam, hogy már elkezdődött a mese, viszont nekem jelezte az irodai dolgozó, hogy telefonon keresik a kolléganőmet. Bementem a csoportszobába, láttam a kialakult helyzetet, halkan jeleztem kolléganőmnek. Már indultam is a helyére, míg ő annyit mondott, hogy ahol a könyvjelző van, az a mese és hogy a „nyuszika éppen beszalad…” ott jár. Én teljes nyugalommal leültem – bent volt a dajka nénink is – és kinyitottam a könyvet a könyvjelzőnél. Kerestem a szememmel a megadott szövegrészt. Hm. Nem találtam pontosan ilyet, de hasonlót igen, valamit a nyusziról és folytattam az olvasást. Kis idő múlva, mikor már többször felnéztem az olvasás közben, láttam, hogy kicsit furán néz rám néhány gyermek. Gondolkodóba akkor estem, amikor már a dajka néni is kezdett kicsit mosolyogni, kicsit értetlenül nézni. Mivel megszakítani még egyszer nem szerettem volna a kialakult légkört, tovább olvastam a mesét, már nem sok volt hátra. Pár perc múlva a végére is értem: „Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána.” Mire a dajka nénim megkérdezte: „ez volt a mese vége?” Na, ekkor már tényleg furcsán éreztem magam, de a rejtélyre hamar fény derült. Kolléganőm visszaérkezve kérdezte, hogy miért nézünk ilyen furcsán. Mutatom neki a mesét, mire közölte, hogy ő bizony nem ezt kezdte el a gyerekeknek olvasni. Így jöttünk rá, hogy helyesen követtem az ő gyors utasításait, de a könyvben két könyvjelző is volt. Én éppen a másik helyen nyitottam ki és folytattam egy másik mesével. Az csak a fura véletlen műve, hogy éppen abban is egy nyuszi volt. Annyira elkezdtünk mindannyian nevetni ezen a helyzeten, hogy alig bírtuk abbahagyni.

Ilyenek is történnek az óvoda mindennapjaiban. Az biztos, hogy sohasem unatkozunk. Ez a hivatás tele van kihívásokkal, folyamatos fejlődéssel, tanulással. Ahogyan mi „tanítjuk” a gyermekeket, ők is tanítanak minket. Nincs még egy ilyen munkahely, ahol ennyi szeretetet kap az ember és látja, hogy megtérül a befektetett energia. Mi neveljük a jövő generációját, a jövő nemzedékét. Nem kérdés, hogy megéri.