Az én történetem, azaz anyukából óvónéni
Egyszer volt, hol nem volt, Dunán innen Dunán túl, volt egyszer egy kislány, aki egy vidéki óvodába járt és mindig rendőr szeretett volna lenni. Ahogy nőtt, cseperedett, egyre több imádnivaló kisgyerekkel találkozott családon belül és azon kívül is, akik bizony elrabolták a szívét.
Telt múlt az idő. A kislányból nagylány lett, a nagylányból anyuka. Akkor találkozott az igazi boldogsággal, amit kisfia érkezése hozott el számára. Amikor a kisfiú másfél éves lett, az anyukát megkeresték, hogy nem vállalna e munkát egy óvodában, ahová a kisfiát is vihetné, és egymás közelében lehetnének. Igaz, gyermeke még pici volt és az anyuka úgy gondolta, talán még korai lenne, de végül igent mondott. Így kerültek egy kertvárosi magán bölcsőde-óvodába, ahol a kisfiú mini csoportba járt egy nagyon aranyos, tapasztalt gondozónőhöz, aki sokat segített az eleinte nehéz időszak átvészelésében. Az anyuka dajka pozícióban helyezkedett el, ahol is elkezdett egyre jobban belelátni az óvodai élet mindennapjaiba. Igyekezett beilleszkedni, segíteni az óvónénik munkáját. Takarított, mosogatott, mosdóztatott, síró gyereket vigasztalt, sürgött forgott az óvónők és a gyermekek között. Annak ellenére, hogy úgy érezte befogadták és szerette munkáját, nehezen élte meg a mindennapokat. Hiányzott neki fia közelsége és fordítva is igaz volt ez, hiszen ők ketten nagyon szoros kapcsolatban álltak egymással és most más gyerekével töltötte mindennapjait, őket gondozta, vigasztalta. Ahogy teltek a napok, a hetek mindketten barátokat szereztek maguknak és egyre felszabadultabban érezték magukat.
Egy napon aztán az anyukát a vezető hívta az irodába és legnagyobb meglepetésére felajánlotta, hogy bölcsődei gondozónőként minicsoportos gyerekek fejlesztésével, ellátásával folytathatja munkáját. Természetesen boldogan és büszkén igent mondott és elindult egy olyan utazásra, amelyről eleinte álmodni sem mert.
Nagyon hamar bele tanult az új munkakörébe és jó kapcsolatot épített ki a gyermekekkel és a szülőkkel is. Sok mulatságos történetet éltek át együtt. Igaz, ez már nagyon sok éve történt. Azok a gyerekek húsz évesek is elmúltak, de előfordul, hogy amikor találkoznak az utcán, bevásárlóközpontban vagy akár a Balaton parton, még a mai napig is fel tudnak eleveníteni egy-egy közösen átélt mulatságos, vicces bölcsődei-óvodai történetet.
Aktívan, vidáman, folyamatos tanulással teltek az évek. Gyerekek jöttek, aztán óvodások lettek, ám az egyik évben egy hihetetlen jó összetételű kis csoport alakult ki.
Az anyuka szárnyalt a gyerekek közt. Imádta a gyerekeket, látta folyamatos fejlődésüket, amit az ő segítségével értek el és ez az érzés szerencsére kölcsönös volt a gyerekek és szüleik részéről is. De egyszer elérkezik a búcsú és itt sem volt ez másképp. A kis „bölcsődésekből” óvodások lettek. Igaz, minden nap találkoztak, (mert a gyerekek ugyanabban az épületben maradtak) de az már nem ugyanaz volt.
Már máshoz bújtak reggelente, más fésülte a hajukat, más olvasott mesét és borogatta sebeiket.
Az anyukának nap. mint nap hiányérzete volt a régi gyermekei iránt, de nagyon hiányzott az anyuka a gyerekeknek és a szülőknek is. Az a „más” (az új óvónéni) nem tudta pótolni azt a már rég kialakult köteléket. A szülők döntöttek. Bármi áron, de változást sürgettek, hiszen látták gyerekeiken és érezték ők maguk is, hogy nem szívesen jönnek oviba, így egy merész ötlettel álltak az óvoda vezetősége elé. Őket nem érdekelte, hogy az anyukának nincs óvodapedagógusi végzettsége, mert úgy gondolták, hogy végzettség nélkül is valami különleges, zsigerből jövő tudással, érzékkel tudja gyerekeiket ellátni, nevelni, de legfőképp az igazi anyát helyettesíteni, gyermekeiket önmagukért szeretni.
Ekkor történt egy érdekes fordulat.
Az anyukára egy újabb beszélgetés várt az intézményvezetővel, ami hatalmas változást hozott.
Megkérte, legyen óvónő, végezze el az iskolát és ebben maximális támogatja őt. Kifizeti az iskola költségeit és természetesen továbbra is dolgozhat egy tapasztalt óvónő szárnyai alatt. Ezek után már nem volt kérdés, az anyuka döntött és szeptembertől újra az iskolapadban találta magát. Hihetetlen öröm és büszkeség töltötte el, hiszen valódi bizalmukról és szeretetükről biztosították őt a szülők és a vezető is mindenben támogatta.
Az óvodában minden szépen alakult. A kollégák maximálisan támogatták, segítették egymást. Az évek alatt nem csak munkatársi, de baráti kapcsolat is kialakult közöttük és ezt megérezte mindenki, aki az épületbe lépett. Egy igazi összetartó közösség, egy „nagy” család dolgozott együtt a rájuk bízott gyerekek harmonikus fejlődéséért, a szülők elégedettségéért.
A gyerekek szépen fejlődtek, nagyon viccesek és aranyosak voltak. A szülők maximálisan meg voltak elégedve. Rengeteg közös élményt éltek át együtt. Kirándultak, színházba, moziba jártak és talán a legfontosabb, nagyon sokat nevettek. Az anyuka, mint új óvónéni mindent megtett, hogy helytálljon. Kisfia közben iskolás lett, így akadt elfoglaltsága bőven.
Tanulás, játék, háztartás, készülni a következő óvodai napra és mellette az anyuka minden szombaton be ült az iskolapadba. Nagyon fárasztó időszak volt, de új cél lebegett már előtte. Meghálálni ezt a hihetetlen bizalmat, amit a szülőktől és vezetőjétől kapott és megpróbálni a legjobb óvónénivé válni a rábízott gyerekek érdekében. A szülői és óvónői közös gondolkodás és a kollégák pedagógiai tapasztalatai együtteséből jöhetett létre egy tökéletes együttműködés, mely minden nap új erőt adott.
Megtapasztalta, hogy a jó pedagógus nem csupán ellátja a gyerekeket, hanem szívből gondoskodik róluk, érzi rezdüléseiket, gondjaikat, szereti és támogatja őket. Ahogy belép a gyermekcsoportba, valamilyen furcsa érzés keríti hatalmába, mintha haza érne. Megölelik, megpuszilják, örülnek neki és ez már újabb teendőkre ösztönzik. Újabb közös játékra, tanulásra, gondoskodásra.
Minden nap tartogat valami újat, hiszen „dolgosan” telnek a mindennapok. Verset tanulnak, mesélnek, báboznak, rajzolnak, festenek, gyurmáznak stb. A kívülállóknak talán ez olyan, mintha „csak” játszanának. Pedig ez tanulás! Mindig valami újat tanulnak egymástól, egymásról. Ahogy belépnek a kis háromévesek az óvodába, máris az iskolára készülnek. Öröm nézni, ahogy a kis kusza firkákból gyönyörű rajzok, meseillusztrációk alakulnak, készülnek. (Persze óvónői segítséggel.) Megtanulnak színek, formák alapján csoportosítani, majd számlálással sorba, halmazokba rendezni. Megtanulják hogyan követik egymást a napok, hónapok, évszakok. Miért kell rétegesen öltözni, miért kell körülnézni, ha átkelünk az úttesten, miért fontos a pék vagy az orvos munkája, miért jó a komposztálás és a szelektív hulladékgyűjtés és hogy ami elromlott, vagy régi, az nem biztos, hogy szemét. De ez hosszú folyamat. Éppen ezért, az óvónéni feladata nem ér véget a munkanap végén. Otthon azon gondolkodik, hogyan tudna egy nehezen kezelhető vagy másként fejlődő gyermeket még jobban fejleszteni. Ötleteket keres az éppen aktuálisan futó projekt még gördülékenyebb, színesebb, élménydúsabb lebonyolításához. Próbálja megkeresni a legérdekesebb mesét, ami esetlegesen vegyes életkorú csoport esetén is mindenkinek izgalmas lehet. Na és persze ott a papírmunka. A csoportnapló, a fejlődési lap, az étkezési nyilvántartás, a statisztikák, a teremdekoráció készítése stb.
Ezt nem lehet másképp csinálni csak ha valaki nem munkának, hanem hivatásnak, szerelemnek tekint a gyerekekkel való foglalkozásra. Csak így lehet és nem muszájból, csakis elhivatottságból.
A csillogó szemekért, az alábbi mondatokért:
„NAGYON SZÉP A SZEMÜVEGED. ANYUKÁMNAK IS VAN, DE AZ ÖVÉ NEM ILYEN SZÉP.”
„NEKED OLYAN JÓ ILLATÚ A HAJAD. MEGFÉSÜLHETLEK?”
„NEKEM TE IS AZ ANYUKÁM VAGY.”
„BELE ÜLHETEK AZ ÖLEDBE?”
„SZERETLEK TÉGED ÓVÓNÉNI!”
Mindez lebegett a szeme előtt, amikor nap mint nap nem csak a mindennapok kihívásaival, de a diploma megszerzéséért is küzdött. Három év tanulás után elérkezett egy újabb fontos pillanat, kezébe vehette diplomáját és már, mint igazi óvodapedagógus végezhette munkáját.
Sajnos ugyanabban az évben búcsút is kellett vennie szeretett csoportjától, mivel a gyerekek iskolába mentek. Nagyon nehéz volt az elválás, a búcsú, hiszen négy éven keresztül részesei voltak egymás életének. Ennyi idő elteltével már tényleg egy kicsit a saját gyerekeivé váltak.
Igazán most élte át azt, amiről addig csak a kollégáktól hallott. Milyen érzés az elengedés, egy olyan kapocs elszakítása, ami a mindennapok mozgatórugója volt.
Az élet azonban ment tovább. Új gyerekek érkeztek, új feladatok vártak rá.
A szülőkkel és a kollégákkal kialakított szoros kapcsolat, mely kölcsönös bizalmi alapon jött létre, a közös programok szervezése és lebonyolítása is segítette a gyerekek problémáinak megoldását és elősegítette fejlődésüket. Ez a hihetetlen, pótolhatatlan kapcsolat tette az óvodát különlegessé.
De egyszer minden csodás mese véget ér. Ahogy a mesékben előfordul, hogy a hétfejű sárkány elrabolja a királylányt vagy épp lerombolja a várat, az óvodát is valaki más kezdte rombolni. Ez a csodás, hihetetlen, megismételhetetlen és pótolhatatlan „királyság” semmivé lett és mindenki más utakon kezdett járni. Az óvónéni úgy érezte, hogy talán mindennek vége, hiszen húsz évnyi együtt töltött idő után, most új célt, új feladatot kell találnia magának.
Nem tétlenkedett. Egy közeli lakótelepen talált egy kedves óvodát, ahol új célok, új kihívások, új gyerekek várták. Szeretettel és sokszor elérzékenyülve gondol az útra, amit végig járt és az emberekre, akik segítették ezen az úton.
Büszkeséggel tölti el, hogy a gyerekek, akik már ugyan iskolába járnak, de szüleikkel időnként felkeresik, meglátogatják vagy épp vendégségbe hívják, megköszönik szeretetét, gondoskodását.
A mese végül jól alakult. Kisfiából felnőtt férfi lett, az anyuka pedig új kollégákkal egy szebb jövőért munkálkodik és igyekszik mindent megtenni, hogy a szárnyai alatt fejlődő, cseperedő gyerekeknek szeretetben és boldogságban teljenek mindennapjaik.
Itt a vége, fuss el véle, kerekerdő közepébe. Aki nem hiszi, járjon utána.
Köszönöm, hogy elolvasták. Nekem ez a történet nagyon fontos, hiszen ez az ÉN MESÉM!
