Mi folyik az óvodában…
Az óvodáskor minden gyermek számára meghatározó időszak, ugyanis ettől kezdve már nemcsak a családi kör része lesz, hanem egy nagyobb csoport fogja befogadni. Ez sokak számára ijesztő lehet, nem is tudják, hogy képzeljék el ezt a helyet, ahol sok-sok gyerek van együtt, osztozik a játékokon, és nem a szülők figyelnek rájuk. Ahhoz, hogy a gyermek be tudjon illeszkedni egy ilyen csoportba, nagyon sok szülői segítség kell, viszont szerintem a legnagyobb feladata az óvodapedagógusnak van, hiszen az ő kisugárzása, mosolya és talpraesettsége nyújt biztonságot a kicsinek, ahhoz, hogy el tudja engedni az otthon melegét, és bevezessék őt egy új közegbe.
A mai napig tisztán emlékszem az óvó nénimre, aki kedves hangjával, széles mosolyával és mindig jókedvű természetével engem teljesen meg tudott győzni arról, hogy igenis az ovi jó móka lesz, és nincs mitől félni, ő segíteni fog, ha kell. Reggelente jókedvűen indultam útnak, hiszen tudtam, vár rám egy jó nap, tele játékkal a többi gyerek között. Nehéz dolog kiválasztani egyetlen egy olyan élményt, ami meghatározta számomra ezt a korszakot, hiszen annyi jó dolog történt, és olyan sokat tanultam az ott eltöltött évek alatt. Ami most eszembe jutott, az akkor nagyon rosszul érintett, és nem is gondoltam volna, hogy egyszer bárkinek is el fogom mesélni, nemhogy leírni, hogy bárki elolvashassa.
Ez a nap is úgy indult, mint a többi, reggel felkeltem, anyuval kiválasztottuk, hogy miben menjek aznap, hogy csinos legyek. A kis blúz mellett, egy szoknyára és egy vastagabb harisnyára esett a választásunk, ugyanis szép tavaszi idő volt, és melyik kislány ne szeretné a fodros, pörgős, rózsaszín szoknyát. Mivel aznap tornaóránk is volt, anyu kezembe adta a kényelmes ruhát rejtő zsákot, és már indultunk is. A nap közepén az óvó néni felszólított bennünket, hogy rakjuk körbe a kis székeket, és ki-ki öltözzön át a tornaruhájába. Szépen összehajtva tettem le a ruháimat, és indultam a libasorba, hogy átmenjünk az ovi tornatermébe. Nagyon jól szórakoztunk, kis babzsákokat egyensúlyoztunk a fejünkön, és hullahopp karikákat gurítottunk egymásnak, az óra végét pedig fogócskával zártuk. A jóleső mozgás után, egy kicsit fáradtan, de kedvtelve tértünk vissza a mi kis termünkbe. Éreztem, hogy pisilnem kell, de úgy gondoltam először átöltözök, és csak utána megyek el a mosdóba. Rossz döntés volt, mivel a harisnya felvevése közben bepisiltem. A csoportban senki sem nevetett ki, én kicsit megijedtem, és pityeregni kezdtem. Szerencsére az oviban mindenkinek volt egy saját szekrénye, ahova pont a hasonló esetek miatt, be volt készítve egy váltás ruha. Az óvó néni higgadtan kezelte a dolgot, és elkísért átöltözni, majd mintha mi sem történt volna, kettes sorba állított minket, hogy átmenjünk az ebédlőbe, elfogyasztani az ebédet. Ekkor történt az, hogy egy kisfiú lett a párom. Megszokás volt, ha mentünk valahova, mindenkinek meg kellett fogni a párja kezét. Én most is nyújtottam neki, de ő fennhangon azt mondta: „én nem fogom meg egy pisisnek a kezét”. Nekem ez nagyon rosszul esett, soha nem volt konfliktusom egyik gyerekkel sem, és mindenki szívesen játszott velem, addig a pillanatig. Szerencsére az óvó néni is hallotta, amit a csoporttársam mondott, nem szidta le, nem kiabált senkivel soha, viszont azt mondta, ma egy kicsit később csatlakozunk az ebédelőkhöz. Leültünk a szőnyegre vele szemben, és figyelmesen hallgattuk, gondoltam, most elbeszélget mindenki előtt a kisfiúval, aki engem kigúnyolt. De nem így történt, helyette elmesélt egy történetet, ami vele esett meg kisgyermek korában. Mondta, hogy egyszer, mikor kislány volt, ő sem jutott el a mosdóig, és többen is látták, amint bepisil. Őt kinevették, és az akkor, ott, egy nagyon rossz élmény volt neki. Elmagyarázta nekünk, hogy ilyen dolog bárkivel megeshet, nem tudhatjuk, hogy másnap vagy egy hét múlva éppen kit ér egy ilyen baleset, és ugye senki nem akarná, hogy őt is kicsúfolják, netán kinevessék. Mindenki igazat adott neki, és a kisfiú pedig a kezét nyújtotta és bocsánatot kért a butasága miatt. Természetesen már én sem haragudtam, nem is tudtam volna, hiszen olyan jó érzés töltötte el a szívem, hogy minden más gondolatot kiszorított. Az óvó néni elmondta a saját történetét, csak azért, hogy megmutassa, nem tettem semmi rosszat, és ez az egész bárkivel, még az óvó nénikkel is megesik. Nem tudom, mi lett volna, ha másképp alakul akkor a dolog, ha nem figyelt volna fel az esemény fontosságára az óvónő, és nem segít megérteni nekem és velem együtt a többi társamnak, hogy nem szégyen hibázni, a legfontosabb dolog pedig nem más, mint az, hogy bármi történjék is ne bántsuk a másikat, piszkálás helyett pedig nyújtsunk segítő kezet. Ezáltal könnyebb lesz a társunknak átvészelni a történteket, és mi is jobban fogjuk érezni magunkat, ha segítünk valakinek. Amennyiben ez az eset nem így történik, és nincs ott egy felelős pedagógus, aki azon van, hogy segítsen, valószínűleg sokáig hordoztam volna magamban a csúfolódás rossz emlékét, ugyanis otthon, nem hiszem, hogy ezt így elmeséltem volna, nem említettem volna, hogy az a kisfiú kicsúfolt, mert nem akartam, hogy sajnáljanak, vagy árulkodósnak nevezzen a többi gyerek. Viszont így a megfelelő segítséggel, ez már nem rossz élmény, hanem olyan esemény, amelyre szívesen gondolok vissza, és büszkeséggel tölt el, hogy nekem volt egy olyan óvó nénim, aki akkor és ott úgy megoldotta a fennálló helyzetet, hogy senki se sérült, és mindenki tanult új dolgokat, az elfogadást, megértést, és a segítségnyújtást.
Lassan 21 éves leszek, rengeteg példamutató és kedves emberrel találkoztam életem során, akiktől tanulni lehet. Mégis az én óvónőmnek bérelt helye van a szívemben, mert nem csak ezzel az egy történettel, hanem számtalan más apró dologgal is bizonyította, hogy mindenkinek szüksége van az életében egy olyan óvodapedagógusra, aki átadja a tapasztalatait a kisembereknek, segít, ha kell, és vigyáz rájuk. Nem lehet könnyű dolga egyetlen személynek, egy tucat vagy annál is több kisgyerekre vigyázni minden nap, terelgetni, és szórakoztatni őket, ügyelve arra, hogy játszva tanuljanak. Én pont ezért tartom nagyra az én óvó nénimet, és vele együtt minden olyan felelős pedagógust, aki hozzájárul, hogy a gyermekekből felnőtt korukra, őszinte, magabiztos és tiszta szívű emberek legyenek. Különös csodálattal tölt el az a tény, ha az utcán szembe jön velem az óvónőm, a nevemen szólít, megkérdezi, hogy vagyok, és emlékszik, nemcsak arra, milyen voltam kisgyerekként, hanem arra is, mit meséltem neki a legutóbbi találkozásunkkor. Elköszönés előtt pedig még gyorsan, névre szólóan kérdez a nővérem felől, tudva, hogy vele is mik történtek az évek alatt, pedig nem is az ő csoportjába járt annak idején. És tudom, hogy ugyanígy emlékszik minden egyes kisgyermekre, aki a szárnya alatt cseperedett első osztályossá, és akit ő bocsájtott szeretettel és sok-sok reménnyel az élet egy következő lépcsőfokára.
