Mi folyik az óvodában?
Volt nekem egy csodálatos óvó nénim: Terike néni. Úgy emlékszem rá, mint aki megállás nélkül alkotott és akivel megállás nélkül lehetett alkotni, és hogyha éppen mégsem a kezünk járt, akkor mesélt, de nem ám akármiből! Cipős dobozokból, amelyek mindegyike egy mesét rejtett, én pedig figyeltem, hogy hogyan kerülnek elő belőle a hajtogatott állatok és fák, a vatelin, mint hópaplan vagy éppen az aprólékos öltésekkel készült ujjbábok. Ahogy a meseszépen feldíszített ablakaiban is gyönyörködtem. Hogyha már régóta fent volt egy dekoráció, akkor tudtam, hogy hamarosan valami új kerül fel, és minden reggel megnéztem az ablakokat, hogy történt-e valami változás. Egyik születésnapomra kaptam Terike nénitől egy gyöngyszövött karkötőt. Lenyűgözött! Órákon keresztül néztem azt a karkötőt, és próbáltam megfejteni a varázslatot, hogy hogyan lehet ilyen csodát készíteni. A karkötő egy sárga alapon kék pöttyös kis papírdobozban volt, amit szintén ő hajtogatott. Természetesen huszonegy év után is megvan a karkötő, de még a doboz is.
Az élet úgy hozta, hogy pedagógiai asszisztensi képzésem idejét a volt óvodámban végezhettem, ahol Terike néni az utolsó nyugdíj előtti évét töltötte. Nem az ő szárnyai alatt töltöttem gyakorlatomat, viszont egy alkalommal együtt altattam vele egy csoportösszevonásnak köszönhetően, és volt alkalmunk egy jó nagyot beszélgetni. Nemcsak rám emlékezett, hanem azt is tudta, hogy kik voltak az ovis társaim, melyik utcában lakom, hány testvérem van, és, hogy abból az utcából most kik azok a gyerekek, akik az óvodába járnak. Beszélgettünk kézműves technikákról is, elmondta, hogy egy kárpitos bolt kiselejtezett anyagmintáiból készítette az ujjbábokat. Majd feljött a gyöngyszövés is, kiderült, hogy az én csoportom volt az utolsó, akik még kaptak abból a gyöngyszövött karkötőből, ugyanis az egyik ovistársam, minden szomorúságot mellőzve elmesélte, hogy miután hazavitte a karkötőt, a nővére szétvágta azt, mert kellettek neki belőle a gyöngyök. Ezután már Terike néni nem készített minden ovisának ilyen ajándékot. Elmeséltem neki, hogy nálam milyen nagy becsben van azóta is, nagyon meglepődött és örült neki.
Felnőtt koromra sikerült megfejteni a gyöngyszövés és a dobozhajtogatás titkát is. Azóta már én is óvó néni vagyok és remélem, hogy az évek során én is lehetek pár alkotópalánta „Terike nénije”. Remélem, hogy sikerül átadnom nekik az alkotás örömét és szeretetét. Ahogy azt is, hogyha az évek múltával kevés lesz a pozitív visszajelzés és fogyna a lelkesedésem, akkor eszembe fog jutni, hogy ugyanaz az ajándék valakinek semmit nem jelent, valakire pedig óriási hatással van. Ugyanígy volt ez a dekorációkkal, a hópehely hajtogatással, a királylány rajzolással vagy azzal, ahogy tanította lerajzolni a jelemet. Ezek az emlékek mind élesen élnek bennem. Az óvodában nincs feleslegesen készült alkotás vagy feleslegesen elhangzott mese, de még az ablak díszei közül az utolsó kisvirágnak és pillangónak is szerepe van. Szeretném, hogyha mindig élénken élne bennem a tapasztalat, hogy néha a mindennapok jelentéktelennek tűnő mozzanatai mennyire befolyásolhatják egy gyermek életét.
