Mi folyik az óvódában,
avagy miként éltem meg akkoriban a pillanatokat
Követtem a pici hangyát a tekintetemmel, ahogyan elindult a kisszék felől a matracokhoz. Az ebédből lehullott apró morzsák után kutatott. Mindig féltem, hogy az én matracomra is felmászik majd, így éberen figyeltem minden mozdulását, nehogy egy-egy alvó gyerek-társam arcára tévedjen. Jó kis időtöltés volt ez nekem, aki sosem tudtam és nem is akartam elaludni ebéd után az óvódában. (Ma bezzeg mit meg nem adnék egy kötelező délutáni alvásért!) Illetve összesen kétszer engem is magával ragadott az álmok csábító ereje, az óvó nénik mindennapos meséje után. Annak, hogy nem nagyon aludtam talán az is lehet az oka, hogy sajnálatomra úgy alakult az életünk, hogy csak egy évet jártam óvodába. Így csak nagycsoportosként élhettem át egy vegyes korosztályú csoport mindennapjait. De akkor ezt nem bántam, hiszen mindig szerettem legidősebb tagja lenni egy-egy társaságnak, és terelgetni a kisebbeket. Szerencsére ezt a kedvenc óvó nénim is észrevette, és például az egyik óvodai ünnepségen olyan szerepet szánt nekem, ahol, mint libapásztorlányka énekelve terelgethettem a kislibákat, akik a fiatalabb csoporttársaim voltak. Volt olyan is, hogy kézműves foglalkozások alkalmával mi idősebbek nehezebb és akkor szebbnek tűnő alkotásokat készíthettünk. Azóta is őrzöm például a fakanálbábomat, amit egy ilyen alkalommal készítettem.
Ugyanúgy „nagynak” érezhettük magunkat mindannyian nagycsoportosok, akik általában korábban felébredtünk, vagy nem is aludtunk el a délutáni alváskor. Negyed órával a keltés előtt néma csöndben felöltözhettünk, és az egyik kisasztalnál rajzolhattunk addig, amíg a többiek is felkeltek. Ennél nagyobb örömet nem is kaphattam volna akkoriban. Ezekből a kis alvás közbeni rajzolásokból alakult ki végül egy óvodás szerelem is. Mindketten nagycsoportosok lévén egymás mellett ülve rajzolhattunk. Így történt, hogy egyik délután már nem csak szüleinknek rajzoltunk, hogy majd, amikor jönnek értünk, egyesével mindent szépen elmagyarázzunk nekik a művünkről, hanem egymásnak rajzoltunk piros szíveket, mindkettőnk kezdőbetűjével a közepükben. Kiszíneztük, kivágtuk, majd egymás kis fakkjába rejtettük őket. Ekkora izgalmat ritkán éltem meg korábban. Hétvégén legfontosabb feladatom ezután az lett, hogy kigondoljam, miként lehetne a legkülönlegesebb szívet elkészíteni. Emlékszem, milyen nagy lelkesedéssel álltam neki egy több részből álló dísznek. Egymás alatt helyezkedtek el az összeragasztott szívek. A legfelsőre pedig egy befőttes gumit ragasztottam, hogy fel is lehessen akasztani. Aztán ez a nagy szerelem szép lassan elmúlt és már csak a rajzolás öröméért keltem fel, miközben alig vártam, hogy bejöjjön a drága dadus nénink, és hozza magával a semmivel össze nem keverhető ovis tea és margarinos kenyér illatát a konyhából.
Uzsonna után az udvaron játszást vártam. Ott aztán igazán szabadnak éreztem magamat, ahogy csapatokban futottunk egymás elől az óriásinak tűnő udvaron. A csúszda és a körhinta körül szlalomoztunk miközben a világ leggonoszabb mondatát ordítottuk a másik csapatnak, hogy „Miénk a vár, tiétek a lekvár!” Aztán már másztunk is fel a csúszda tetejére, elfoglalva a várat. Majd sajnos mindig fordult a kocka és nekünk is csak a képzeletbeli lekvár jutott. Emlékszem képzeletemben sötét, fekete szilvalekvár képe jelent meg ilyenkor, amiben majd’ elsüllyedtünk csapattársaimmal. Amikor már kezdett elfajulni a csetepaté, óvó nénink mindig közbelépett, és egy időre tűzszünetet rendelt el. Ez volt, hogy megkönnyebbülést hozott, ha éppen mi álltunk nyerésre, de volt, hogy csalódottak voltunk, hiszen éppen most akartuk volna visszaszerezni a dicsőséget. Így nem is tarthatott sokáig a békeidő. Éppen csak addig, amíg mindkét csapat újabb stratégiát eszelt ki. Majd kezdődött elölről minden. Meg sem álltunk, amíg meg nem pillantottuk szüleinket az udvar szélén az óvó nénikkel beszélgetni. Onnantól kezdve inkább vagy elbújtunk előlük közösen, automatikusan feloszlatva a csapatokat, hogy had maradhassunk még egy kicsit, vagy szaladtunk szüleink elébe, megölelni őket.
Az biztos, hogy boldog önfeledtségben éltük a napjainkat. Vártuk a következő reggeleket az új kalandokkal, majd napközben sosem elvágyódva, hanem a jelent megélve játszottunk közösen.
