Óvó néni mesélj!
Egyszer régen, nagyon régen, úgy 23 évvel ezelőtt léptem be először a csodák kapuján, ahol megannyi kíváncsi tekintet szegeződött rám, pontosan 26 szempárral néztem farkaszemet egy ideig. Persze nem sokáig, hisz minden csoda három napig tart, ahogy szokták mondani, de az én sorsom ott eldőlt. Ugyan az utam még nagyon hosszú és rögös volt, de az első pillanattól tudtam, hogy itt a helyem, megérkeztem.
Évek teltek el, hosszú, tanulással teli évek… Az igazi tanáraim a gyerkőcök voltak. Nap, mint nap adtak leckét számomra és persze feladatot is bőven. Nehéz volt-e? Igen, az, de minden pillanatát élveztem, és egyre jobban, könnyebben teltek a hétköznapok, majd az évek. Kollégák jöttek, mentek, búcsúztunk, könnyeztünk, örültünk a másik örömének, én maradtam… Itt vagyok otthon, 23 éve ugyanabban a csoportban, igen ez már a második otthonom. Igyekszem úgyis bánni vele, csinosítom, díszítgetem, rendezgetem, mindig hozok valamit, ami elviselhetővé teszi még a legnehezebb hétköznapokat is a csemetéknek, mert bizony vannak nehezebb napok mindenki életében, és nekünk mindig ki kell találnunk, hogy mivel tehetjük könnyebbé, elviselhetőbbé számukra azt a nem kevés időt, amit bent töltenek az óvodában. Azt szoktam mondani, hogy nekem van 3 saját és huszonvalahány fogadott gyermekem. Úgy is bánok velük, mint a sajátjaimmal. Szeretnék átadni nekik minden fontos és látszólag kevésbé fontos, de hasznos ismeretet, ami a boldogulásukhoz kell majd az iskolában vagy az életben.
Fantasztikus dolog 3-4 évig kísérni őket a tanulás hosszúra nyúló útján. Megérkeznek háromévesen, még alig beszélnek, sokuk még cumival, pelussal jön, van, hogy az ajtó kilincsét sem tudják kinyitni, vagy épp a mosdóban a csapot. Eddig ott volt anya, aki leste minden kívánságukat, a szemükből kiolvasta a gondolatukat. Itt kezdődik a mi munkánk… Ahogy telnek-múlnak a hónapok, évek, úgy válnak egyre önállóbbá, okosabbá, és végül, mire útjukra bocsájtjuk őket, felnőnek a feladathoz, hogy iskolások legyenek. Megtettük a dolgunkat, kényelmesen hátra dőlhetünk egy pillanatra. A búcsú nehéz, el kell engedni a kezüket, és csak bízhatunk benne, hogy elég volt, amit adni tudtunk. Szeretem, mikor visszatérnek látogatóba, hogy elmeséljék nekünk, hogy mi volt az iskolában, már mennyi új betűt ismernek, és persze mindig elhangzik, hogy hiányzik az óvoda, hisz itt szabadabbak voltak, és lehetett játszani. Az alvás nem hiányzik nekik csak…
Számunkra a legnagyobb elismerés az, ha kacagva érkeznek és szomorúan távoznak, mert bizony gyakran van ilyen, hogy nem akarnak haza menni, szeretnek itt lenni. Itt minden pillanat róluk szól, ugyan megtanulják, hogy ki kell várni a sorukat, hogy nem vágunk egymás szavába, hogy kérni kell és megköszönni, de ha eljön a pillanat, az ő pillanatuk, akkor csak rájuk figyelünk. Itt kiöntheti a szívét, mindig hallgató fülekre talál, két karom öleli őket, vígaszt nyújt, vagy épp orrot töröl, esetleg könnycseppet. Sok-sok kisgyermek nőtt már fel azóta, mióta óvó néni lettem. Szinte mindenkire emlékszem. Van olyan, aki már egyetemista, de ha erre jár, benéz hozzám, mert szívesen idézi fel az oviban töltött idő szép emlékeket.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy épp uzsonnáztunk, mikor meglátogatott, épp kiscsoportom volt. Az egyik kislánynak szóltam, hogy „Lujzi” ne oda tedd a tányért! Ekkor hatalmasra nyílt szemmel rám nézett a 20 éves nagylány, és nagy komolyan megkérdezte, hogy „ő is Lujzi?”… Gyakran szólítom így a lányokat és ő erre emlékezett még, aztán nagy nevetés közepette elmeséltem, hogy nem csak őt hívtam így, azóta sok-sok „Lujzim” volt már.
Ez is egy olyan pillanat, amit sose felejt el az ember. Vagy amikor egy angyalarcú szőke kisfiúm, aki enyhén szólva is akaratos, öntörvényű és egoista volt háromévesen, mikor idekerült, hétévesen úgy ballagott el tőlünk, hogy a legudvariasabb gavallér is elbújhatott volna mögötte. Ilyenkor büszke vagyok rájuk és persze magamra is, hisz kicsit benne vagyok én is a sikereikben. Vallom, hogy fontos, ha nem a legfontosabb, legmeghatározóbb ez a kor, mikor nyiladozik az elméjük, formálhatóak, olyanok, mint a szivacs, magukba szívják a tudást, az illemet, amit aztán magukkal visznek egy batyuban képletesen.
Fiús anyuka vagyok, így az oviban kiélhetem magam frizura ügyben, fonok, kontyolok, fésülgetek, mert az óvó néni nemcsak vigyáz a gyerekekre, hanem számtalan más foglalkozás szakértője és tudója kell, hogy legyen. Így lehetek én fodrász, orvos, tanító néni, felszolgáló, de akár autóversenyző is, pedig nincs is jogosítványom.
Mit csinál tehát az óvó néni egész nap? Sokan rávágnák, hogy csak játszik!
Elmesélem egy napomat, hátha így bepillantást kap az olvasó arról, hogy milyen nehéz, de egyben csodálatos is ez a szakma.
Reggeli műszak: 7-kor kezdődik, de én már negyedórával hamarabb itt vagyok általában, mert tudom, hogy néhány gyermekem korán érkezik, jobb, hogyha velem tud bejönni a csoportba és nem kell idegenbe menni. Ahogy meglátom őket, mindjárt tudom, hogy ki, hogy aludt, nyűgösebb-e esetleg. Bizony a gyerekek is kelnek néha bal lábbal, rosszkedvvel…
Meghallgatom a tegnap óta történteket, elmesélik az álmaikat, megtudom, hogy este sokáig fent volt, összeveszett anyával, tesóval… Beszélgetünk, amíg őt hallgatom, sorra érkeznek a többiek. Kezdődhet a játék, persze mindenki mást akar, így próbálom őket közös nevezőre hozni. Leülünk együtt, majd egy idő után rájuk hagyom, mert közben kezdődhet az egyéni fejlesztés. Mindig van kit, és mit fejleszteni, de ebből a gyerekek csak annyit látnak, hogy külön játszom velük, ezért szeretik. Kell nekik az egyéni figyelem, ebben a rohanó világban talán abból jut számukra a legkevesebb. Közben jönnek a lányok, hogy rajzoljak nekik valamit… A valami persze mindig póni, hercegnő, sellő, királylány, tündér vagy hasonló.
8 óra… érkezik a reggeli, a nagyok már ugranak teríteni, segítenek a kicsiknek mosdózni, visszahallom a fürdőből a szófordulataimat („húzd fel a ruhád ujját”, „csak egyet nyomj a szappanból”, „zárd el a csapot, mert a vízzel takarékoskodni kell” stb.). Elégedetten nézünk össze a dadus nénivel, a nagyok már beértek!
Reggeli után folytatódik a játék, közben készítem elő a mai foglalkozást. Mesélek, rajzolok, ölelek, vigasztalok, öltöztetek, pakolok velük, utánuk. Csendesítem a hangoskodókat, bátorítom a halkakat, varázsolok nap-mint nap, 20 kisgyerek a szárnyaim alatt, akik hangosak, néha morcosak, máskor imádnivalók. Elrepül a játékidő, máris rakodni kell, jöhet a jól bevált pakolós mondóka, meg persze a két kezem, hogy gyorsabb legyen. Mindig akad ilyenkor, akinek pisilni kell vagy épp szomjas, érdekes, hogy mindig ugyanaz…
Jöhet a foglalkozás, szerencsére szeretik, főleg, ha izgalmas, látványos. Gyakran nehéz dolga van a pedagógusnak, hisz nem könnyű lépést tartani a haladó technikával, elvarázsolni a folyton változó színes, mozgó, olykor vibráló képernyő után őket. Sikerül, de egyre több munkával jár… Az előkészítése időigényes és persze sok eszközre van szükség hozzá, ami nem mindig akad az oviban, ezért otthon is körülnézek, keresek, ötletelek, gyakran a családot is bevonom, esetleg velük kipróbáltatom, megnézetem. Szerencsés vagyok, vevők rá!
10 óra, jön egy kis szusszanás, gyümölcsöt eszünk, persze előtte kiválasztjuk a naposokat, mosdófelelőst, leülnek, amíg esznek viszonylag csend van, felnézek az órára, és rájövök, hogy én még ma nem is ittam semmit.
10 perc nyugi után jön az öltözés az udvarra, ez felér néha egy iszapbirkózással… A nagyok már önállóak, de elkél még a segítség a gombolásnál, cipőkötésnél, cippzározásnál. A kicsik még sok segítséget igényelnek, „vedd le, húzd fel, nem arra, a másikra, nem, nem a sapka az első, még nincs rajtad nadrág sem, kacsaláb, nem, nem kell kesztyű, 20 fok van, tudom reggel még hideg volt, de most már süt a Nap!”! Szóval meteorológus is vagyok, de jó, még egy szakma!
Még mindig csak 11 óra van, de már ketten vagyunk kint az udvaron. Nehéz két szót váltani, mert valaki mindig jön… Hol játszani hív, hol panaszkodik, vagy csak az ölünkbe szeretne telepedni. Elszalad az idő, be kell vinni a naposokat… Ügyesek már, gyorsan vetkőznek, mosdóznak, terítenek. Jó nézni, milyen önállóak már. Várjuk a többieket, a nagyok ugranak segíteni a kicsiknek vetkőzni. Az asztalnál betolják őket a székkel, ebéd után leveszik a fogmosópoharukat, takargatják őket, behozzák az alvókájukat. Mesélek… Két mesét mindig, az első a kicsiké, mire vége, már néhányuk alszik. Most jön a nagyoké… Figyelnek, értik, szeretik és várják. Ez a legszebb pillanatok egyike, mikor elvarázsolja őket a mese, elrepíti őket meseországba, ahol bármi megtörténhet, azzá válhatnak, amivé csak akarnak. Elégedetten teszem le a könyvet, ma is sikerült.
