Kicsi csoda
Olyan sokat beszélünk napjainkban az integrációról, a vele járó nehézségekről, eredményekről, mintha új feladattal állnánk szembe, pedig régen is voltak integrált gyermekek a közösségekben, csak talán kevesebben.
Még jócskán pályám elején voltam, mikor egy szép tavaszi napon akkori vezetőm az irodájába hívott bennünket kolléganőmmel. Belépve, rajta kívül egy édesanyát láttunk, aki hároméves gyermekével az ölében ült a tárgyaló asztalnál. Beiratkozó, villant át az agyamon, és valóban ezt vezetőm is megerősítette, majd bemutatta a leendő kis ovisunkat, és anyukáját. Csak mikor a gyermeket az anya letette az öléből, akkor vettem észre, hogy a csillogó szemű, kissé ijedt fiúcska fura pózban ülve a földön marad, ahova anyukája tette. Már biztos voltam benne, hogy a gyermek mozgássérült. Az anya kézfogása határozott volt, utólag inkább görcsösnek mondanám. Nyíltan, szinte egy levegőre mondta el, hogy gyermeke nyitott gerinccel született, pelenkás, mozgássérült, még járássegítővel is inkább csak mászik. Ez az ötödik óvoda és nem haragszik, ha nemet mondunk. Gondolatok cikáztak a fejemben, nem volt kérdés számomra, hogy ennek a csillogó szemű, apró fiúcskának köztünk a helye. Kolléganőmmel egy szemvillanás elég volt és tudtuk, hogy új óvodásunk van. Szinte hallani lehetett a szülő szívéről legördülő kő puffanását. El sem akarta hinni, hogy gyermeke, óvodás lesz. Megbeszéltük a részleteket, mire kell figyelnünk, milyen korlátjai vannak a gyermeknek, illetve, hogy miben tud segíteni a szülő, aki boldogság, és az újtól való félelem vegyes érzésével távozott a megbeszélés után. Nagy kihívás volt számunkra a kis Bicebóca érkezése, hiszen beszéltünk sokat már akkoriban is az integrációról, de még nagyon gyermekcipőben járt a dolog. Az iskolában, képzéseken akkoriban fehér folt volt ez a terület, felkészületlenül, főként az önképzésre támaszkodva haladtunk, a szívünk vitt bennünket előre. Legfontosabb dolgunk az volt, hogy a gyermekeknek elmondtuk, hogy hamarosan új kispajtás érkezik közénk, kedves, barátságos kisfiú, akinek sokat kell majd segítenünk, mert beteg a lába, többször meg is kellett operálni, nehezen tud lépegetni, és pelenkát visel. A gyerekek érdeklődve hallgatták, hogy milyen eszköz segíti majd a mozgásban, járásban a mi kis Bicebócánkat, és már azt tervezgették hogyan fognak vele játszani. Csodálatos gyermek volt valamennyi, nyitottak, befogadók, nagyon büszkék voltunk rájuk. Mi, kolléganőmmel, felvettük a gyógytornász szakemberrel a kapcsolatot, és igyekeztünk felkészülni a gyermek fogadására. Mit, hogyan csinálhatunk, mire kell fokozottan figyelni. Hamar eljött a nap, mikor Bicebóca, édesanyja ölében megérkezett, a beszoktatásra. Nem tudnám már megmondani, hogy ki izgult jobban, de minden olyan gyorsan és természetesen történt, hogy időnk sem volt átgondolni mit tegyünk. A gyermekek azonnal körbevették az izgatott kisfiút, aki a hívásra, lépegetve, mászva azonnal belekerült a játék sodrába. Mire felfogtuk, mi történik, már azt láttuk, hogy a gyermekek bevonták a játékba. Az anya már másnap boldog mosollyal az arcán hagyta az oviban gyermekét. Azért persze voltak nehéz pillanatok. A séták, kirándulások, ahol csak Bicebóca jött futóbiciklivel, kezdetben édesanyja kíséretében, majd már anélkül. A pelenka miatt állandó délies volt, minden ebéd után hazament, de az oviban ez volt a legkényesebb pont, hiszen ahogy nőtt a gyermek a pelenkacserék egyre jobban terhelték érzelmileg. Igyekeztünk megteremteni az intimitást, de ez csak részben volt kivitelezhető. A tárgyi feltételeink korlátozottak voltak, nem rendelkeztünk pelenkázóval, és a mosdót is két csoport gyermeke használta közösen, így szinte mindig volt valaki a helyszínen. Nagyon hamar lettek barátai, hiszen értelmes, okos, minden újra nyitott kisfiú volt ő, aki rengeteg ismerettel rendelkezett. Nagyon ügyes volt a szabályjátékokban, logikai játékokban. Minthogy óvodánk pedagógiai programjának fő alapelve az egyéni differenciálás, és minden gyermekre egyéni fejlesztési tervet készítünk, így a jó képességű kisgyermek erősségei hamar megmutatkoztak, illetve fejlesztendő területei terén, mely főként a nagy és finommozgások tekintetében mutatkoztak, a szakemberekkel együttműködve, hamarosan szép eredményeket értünk el. Az óvodai élet valamennyi tevékenységében tudtuk biztosítani számára a differenciált fejlesztést feladatadással, eszközváltással, és a segítségadás módjával, és dajka nénink segítségével a folyamatos rendelkezésre állással. A torna foglalkozások okozták a legnagyobb fejtörést számunkra, hiszen minden alkalomra olyan feladatok beépítésével kellett több utassá tenni a feladatsorokat, hogy az Bicebóca számára is megvalósítható legyen, sikerélményt szerezhessen. Folyamatosan konzultáltunk a gyógytornásszal, aki vele foglalkozott, és természetesen úgy alakítottuk az eszközöket, hogy azok megfeleljenek az aktuális mozgás biztonságának. A differenciált mozgásfeladatok során is lehetővé tettük, hogy segítséggel ő is kipróbálhassa a számára nehezebb feladatokat, amit rendszeresen meg is tett. Akaratereje példaértékű volt valamennyiünk számára. A neki szánt feladatsorokon pedig a bátortalanabb, kevésbé ügyes gyermekek is sikerélményhez juthattak, azokat a feladatokat is kipróbálhatta bárki a gyermekek közül, így szinte fel sem tűnt, hogy ez a csodás, de korlátokkal élő kisfiú miért is végez másféle feladatot. A gyermekeknek természetessé vált a differenciálás szabályainak betartása, és az, hogy segítsék egymást a feladatok megvalósításában. Igaz volt ez óvodai életünk bármely területére. Természetesen Bicebóca, hamar a csoport legnépszerűbb gyermekévé vált. Sok barátja lett, szerettek vele játszani társai, és örömünkre, nagyon szeretett óvodába járni. Erősségei közé tartoztak a különböző gondolkodási műveletek, rendkívül kreatív volt a szabályjátékok szabályainak átalakításában, új játékok kitalálásában, amiket közösen kidolgoztunk, elkészítettük a szükséges eszközöket és beillesztettük mindennapi életünkbe. Nagyon büszke volt, amikor az általa kitalált társasjátékkal játszott a csoport és ez újabb és újabb ötletekre ösztönözte. Természetesen a sikerek mellett adódtak olyan problémák, amelyek megoldása nehézségekkel állított szembe bennünket. Ilyenek voltak a nyári összevonások alatti tevékenységek, a csoportos kirándulások, és minél nagyobb lett a gyermek, hangulatingadozásainak kezelése. Minden évben tavasszal 1 egész napos kirándulást tervezünk a szomszédos csoporttal. Ez már hagyomány óvodánkban. Bicebócával ezt nem tudtuk kivitelezni sem mozgása, sem egyéb egészségügyi okból. Így aztán – hogy minden gyermek érdeke érvényesüljön – két kirándulást szerveztünk. Egyet, közeli helyre, félnapos szervezéssel és egyet a hagyományok szerint, amit a szülővel előre megbeszéltünk. Ő vállalta, hogy elhozza gyermekét a helyszínre, és ha már úgy érzik, hogy a gyermek nem bírja, akkor ők előbb visszajönnek. Ezt azonban mindannyian nehezen éltük meg, gyermekek is, felnőttek is, mert jó lett volna együtt lenni a szokások szerint. A félnapos kirándulásokon is sok szervezés kellett, hogy a program mindenkinek megfeleljen, és egy ember csak Bicebócával volt, hogy a mozgásban segítse, ha kellett cipelje erdőn, völgyön át. Nagycsoportos korára már kézfogással elég hosszú távokat megtett gyalogosan, de nagyon elfáradt és tempója is nagyon lassú volt. A nyári fürdetések, vizes játékok nagy örömmel töltötték el. A szülővel megoldást találtunk arra, hogy a pancsoláshoz külön kis medencét hoztak neki, amit a nagy pancsoló mellé tettünk közvetlenül így érvényesült a gyermek érdeke és társaival is folyamatos kapcsolata volt. Saját csoportunkban ez jól működött, de sok konfliktus adódott az összevont csoportban, ahol a többi csoport gyermeke nem volt felkészült a helyzetre, illetve sajnos néhány kolléga sem. Bicebócánk mindennapjai sok szervezést, plusz feladatot igényeltek, és még ennél is több tapintatot. A gyermek erősen kötődött a csoport felnőttjeihez, gyermekeihez, látható jelei voltak, hogy zavarja a változás. Elvonult, csendesebb lett. Ez a helyzet frusztrálta Bicebócánkat és a szülőt is. Végül azt a megoldást találtuk ki közösen, hogy az összevonások idején nem jön oviba, csak akkor, ha saját csoportban, saját felnőttekkel lesz. Az idő igazolta, hogy jól döntöttünk. Ezekkel a módszerekkel sikerült elérni, hogy a gyermek továbbra is szeressen oviba jönni, és az ott töltött időben jól érezze magát. Mikor iskolába készült, büszkén állt társai mellett, és a szülővel együtt csak abban tudtunk reménykedni, hogy ez a kicsi kincs csak tovább csiszolódik, és nem veszik el a tömegben. Mi is sokat tanultunk a kis Bicebócánktól. Kitartást, akaraterőt, a sikerek megélését, elfogadást, empátiát, és sorolhatnám. Úgy érzem mi lettünk gazdagabbak általa. Bicebócánk azóta egyetemet végzett, komoly fiatalemberré érett, akire büszkék vagyunk. A mai napig beszámol sikereiről, élete fontos eseményeiről, és szívesen emlékszik az óvodás évekre. Az ő példája igazolta, hogy igen helye van az integrációnak, és a sok plusz energia befektetés megtérül. Siker a gyermekeknek, a családnak és a pedagógusnak egyaránt.
Ettől szép a mi hivatásunk, hiszen adni jó, a csillogó gyermekszemek feledtetik azokat a kavicsokat, ami az úton elénk kerülnek, és a kisebb, nagyobb sikerek által mi magunk is gazdagodunk, tanulunk. Munkám során egyre gyakrabban találkozom kis Bicebócákkal, akik ilyen-olyan okok miatt különböznek társaiktól, de sok-sok értéket hordoznak. Napjainkban az utazó szakemberektől sok praktikus tanácsot, segítséget kapunk a munkánkhoz, illetve pedagógiai asszisztensek segítenek bennünket, mégis úgy gondolom, hogy a siker kulcsa, bennünk van. Mennyire vagyunk mi pedagógusok nyitottak, elfogadóak?! Munkánk, nem pusztán szokások alakítása és tudás átadás, sokkal több annál, emberré nevelés. Már az óvodában sok olyan készséget, képességet alapozunk meg, ami segíti a ránk bízott gyermekeket abban, hogy majd jó emberré váljanak. A gyermekek mosolya, szeretete pedig a jutalom a mindennapokért. Dr. Czeizel Endre szavai mintegy mottóul szolgálnak a kis Bicebócák egyéni sikertörténeteihez:
„…időnként a szürkének látszó kavicsból is előtűnik a drágakő csillogása.”
(Dr. Czeizel Endre)
