Trillárom, haj
„Trillárom, haj…”
„Hej óvoda, óvoda,
de fényes az ablaka,
de tágas az ajtaja,
de szép tiszta
minden terme,
zsibong a sok
gyerek benne;
olyan, mint egy kacsalábon
forgó, ékes palota.”
Ki ne ismerné Kormos István Vackor történeteit? Az egyik legkedvesebb kismackó, aki végig járja minden kisgyermek útját: a szülői háztól – óvodáig, óvodától – iskoláig.
A mackók különös kedvencek a családban, keresztanyám kedvencei, aki óvónéni. Anyukám is mesél történeteket, aki szintén óvónéni. Persze hivatalosan óvodapedagógus, de mikor azt mondja egy kicsi: „óvónéni”, akkor elolvadva, mosolyogva megjegyzi: „Tessék, kincsem?” Nagyon sokat töprengtem, milyen emlékeim vannak az oviról. Igazán szólva nem sokra emlékszem. A régi fényképek (anyu sokat fotózott) fel-fel sejdítenek egy-egy történetet, de az óvoda számomra olyan természetes, olyan magától értetődő volt mindig is. A második otthonom.
„- Mert az óvodában csak játszottatok” – hallottuk anno a tanító nénitől. Szerintem sokkal több történt ott. Furcsa volt, hogy ezt a tanítónéni nem tudja. Megkérdeztem anyut: „- Nem baj, kislányom, ha a tanítónéni nem tudja, mi történik az oviban, az a fontos, hogy mi ismerjük az iskolát is.” – volt a válasz. Így már más szemmel néztem az óvónénik szerepét. Mivel ismerem ezt a mesés, varázslatos mégis sokszor kegyetlen valóságot, most anyaként megdöbbenek, ha a játszótéren a következőket hallom: „- Elnyomják a gyerekemet ezzel a sok szabállyal. Én szabadon akarom nevelni!” „- Ennyit megtehet az óvónő, azért kapja a fizetést!” vagy: „- Tanítsák meg az oviban, (orrfújás, öltözés vagy éppen evőeszköz használata) azért van az óvónő!” Hát nem kedves „anyukák”. Egy fecske nem csinál nyarat. A gyermeknevelés nehéz a mai világban, és egyedül elképzelhetetlen. Ha ebben nem társak a szülők, ha csak gyermekmegőrzőnek nézik az óvodát, akkor ne várjanak eredményeket, még problémamentes iskolakezdést se.
Mai napig a legmeghatározóbb intézménynek tartom az óvodát. Azokat az élményeket abban a közösségben kell megszerezni a gyermeknek. A családi életben is az élmények nagyon fontosak. Persze sokfajta játéka van a két gyerkőcömnek, van külön szobájuk, elég idő is a játékra. Mégis kell, hogy ott legyünk mi is. Legyen apa-idő, legyen anya-idő. És persze nagyi-idő is, ami újabb élményeket hoz, újabb élethelyzethez tanít alkalmazkodni. Egyszerűen felsorolni sem lehet, mi mindent tanulhat meg a játék közben, mennyi készségük, képességük fejlődik játékosan.
A fiam 5 éves elmúlt, középső csoportos. Kedvelt tevékenysége a játék. Mindenkor, mindenhol, mindennel. Mint a szivacs szívja magába a sok információt, ismeretet. Élményeket nem a TV-ből szerez, sokat kirándulunk, együtt nyaralunk. Mikor bölcsibe került, örült a gyerekeknek. Nem nagyon beszélt a napközben történtekről, csak hogy játszott és evett. Mikor megkérdeztem, hogy mi volt az ebéd mindig azt mondta, hogy kenyér. Most már elmondja, hogy kivel játszott, mit játszott, miket evett.
Lehet, hogy a csordaszellem hatására, de az óvodában megeszik mindent, és nyitott is az új ételek megismerésére. Sokszor mondja, hogy készítsem el, ami az óvodában volt. Igaz, azt is megkapom tőle, hogy ez nem olyan, mint az óvodai. Vendéglátást tanultam, dolgoztam konyhán és mégsem tudok az ovisom szájaíze szerint főzni! Lehet, hogy el kéne mennem arra a konyhára dolgozni, hogy lássam miért is olyan finom, ami ott készül, mit is kapnak a gyerekek, hogy itthon se legyen vita belőle.
A kortársakkal való találkozás, az együtt-játszás, a naponkénti együttműködés csak az óvodai közösségben tanulható, gyakorolható. Adódnak olyan élethelyzetek, amelyek szintén csak az oviban élhetőek meg: udvariasan viselkedni a kislányokkal; felnőttek kéréseit, utasításait teljesíteni; egy-egy tevékenységet végiggondolni, együttműködve kivitelezni. Ha ovi után a játszótéren találkoznak a csoporttársak, ott is keresik egymást, együtt játszanak. Van úgy, hogy folytatják a délelőtt elkezdett játékot, egyre ügyesebben használják az eszközöket, örömmel mozogják be az egész teret. Ezen tevékenységeket csak kortársakkal lehet élvezettel végezni.
Sok jó dolog van az oviban. Persze a társak hatására azért nemcsak pozitív, hanem negatív dolgokat is összeszed. Hogyha szavakkal bővül a szókincse annak én személy szerint örülök. De azért olyan szavak és kifejezések, amik nyomdafestéket nem tűrnek… Főleg, ha tudom, hogy a családban nem hall ilyeneket, az nagyon bosszantó, és egyelőre nem tudok mihez kezdeni vele.
Nos, az óvónénik mit kezdenek ezzel? Nem tudom, de nem irigylem őket. Egy csapat véletlenül összekerült gyerekből együttműködni tudó közösséget alkotni… Ez a világ legszebb, de legnehezebb dolga.
Ha nem értek valamit, kiakadok gyermekeim reakciójától, persze anyuhoz fordulok. Sokszor nem nagyiként, hanem óvodapedagógusként ad választ, nyújt segítséget. Nem mindig tudom megérteni, miért viselkedik a gyerek másként az oviban, de egy-egy példán keresztül anyu rávilágít a lényegre. És a helyére kerülnek a dolgok. Fogadóórán szembesültem vele, hogy nem hajlandó részt venni a közös „tanulásban”, tevékenységekben. Nem akart a gyermek rajzolni, pedig szeret, és egyre ügyesebb a keze. Mamival együtt felfedeztük a probléma lényegét és egy hét alatt sikerült ösztönözni, bátorítani. Rájöttünk, hogy nem akarja elrontani a feladatot, „én ezt nem tudom” – volt a legegyszerűbb kimondani. „Elrontottunk” mindent, amit csak lehetett, aztán megmutattuk, hogyan lehet kijavítani; vagy egészen mást alkotni. Ettől aztán megnyugodott, és napról napra aktívabb lett. Mennyivel könnyebb lenne a pedagógus dolga, ha a szülő tényleg elhinné, elismerné, amit mondanak csemetéjéről, ha maga kérné és elfogadná a tanácsot, segítséget. Itt kezdődne az együttműködés – a gyermek érdekében.
Fiam sokat mesél az óvodáról. Főleg, ami tetszik neki. A nap végén elmondja, hogy miket tanult, milyen mondókát, éneket, ha elakad kéri a segítséget. Ha nem jut eszébe, amit aznap tanult, próbálok rákeresni; hála a modern technikának, ismételhetjük, gyakorolhatjuk az aznap megtanult anyagot. Ha sérelem éri egy-egy társa részéről, még most tanuljuk, hogyan kell ezeket kezelni, hogyan kell viselkedni, mi a megbocsátható, miért kell szólni óvónéninek. Az alkalmazkodást a legnehezebb megtanulni. És azt, hogy minden gyermek más, máshogy gondolkodik, máshogy érez, máshogy viselkedik. Mint minden anyuka én is szeretném, ha gondok nélkül, szeretetben nőhetne fel, ha nem érné sérelem. Sajnos a rosszra is fel kell készülnie, meg kell birkózni minden problémával.
Nagyon örülünk a gyerekemmel, hogy vannak az óvodán belüli programok, előadások, bábjáték, külsős vendégelőadók. De a pedagógusok által szervezett műsorok és programok is maradandó élményt nyújtanak neki, annyira nagy élvezettel, áhítattal mesél róla, annyira jó hatással van rá. És persze nagyon jó, hogy az ünnepekhez kapcsolódó plusz tevékenységekkel, programokkal gazdagítják az óvónénik a hétköznapokat, belsőségessé téve az ünnepre hangolódást.
Hogy mi folyik az óvodában?
Nem is tudom. Csak játszanak, futkároznak, énekelnek, táncolnak. Valahogy mégis megerősödnek testileg, lelkileg, szellemileg. Elérik az iskolakezdéshez szükséges szintet, megtapasztalják a helyes viselkedést, megtanulják elfogadni a másikat, problémákat fedeznek fel, és oldanak meg egyre nagyobb sikerrel. Rengeteg ismeretanyagok sajátítanak el, minden készségük fejlődik – mindezt emberséges, szeretetteljes odaadást nyújtó felnőttek által.
Minden szülő nagy-nagy köszönettel tartozik azért a munkáért, amit az óvodapedagógusok, pedagógiai asszisztensek, dadusok végeznek nap, mint nap gyermekeinkért.
„A gyökerek persze nem látszanak, de tudod, azok tartják a fát.”
(ismeretlen görög költő)
