Reggelünk
Kicsi
„A lámpa sárga fénye ébreszt. Csend van, csak kicsit zörög anya a konyhában. A takaró nagyon jó meleg, nem akarok kibújni alóla. Anya besiet, lehúzza rólam a takarót és odadobja a pulcsit meg a nadrágot. Vedd fel kicsim, sietnünk kell. Nincs füstszag, nem ropog a tűz, csíp a hideg, most, hogy a takaró ilyen hirtelen lekerült. Rajtam a ruha egy pillanat alatt, már indulunk is.
Sötétbe lépünk ki, itt még hidegebb van, anya szinte húz magával, szedem a lábam. Útközben lefelé nézek, látom a lábam alatt rohanó utat. A szokásos kövemet is meglátom, örülök, hogy megvan. A gödör, amibe mindig belelépek, szintén megvan, benne a pocsolya széle kicsit ropogós megint, nem tudom megállni, belelépek… Olyan jó érzés. Anya siet tovább, repülök utána.
Az ovi ablaka már messziről fénylik. Csengethetek, azt mondta anya, de mire én is felérek, ő már megnyomta. Szótlanul állunk, tudom, hogy dolga van, nem nyafogok, de belül szinte fáj ez a csend. Fáj a hideg, fáj, hogy nem én nyomhattam meg a csengőt, éhes is vagyok, szomjas is vagyok, de hallgatok. Óvó néni még kabátban nyit ajtót és behív. Mosolyog, én is rámosolygok. Anya elment. Bent ugyanazt a halk zenét kapcsoljuk be, amit minden reggel hallok. Egyszerre szomorú és jó is, hogy ezt szoktuk hallgatni. Én vagyok az első gyerek. Megint mehetek óvó nénivel, míg leveszi a kabátját és a csizmáját ő is. Nagyon érdekes a felnőttek öltözője, jó, hogy bekukkanthatok.
A csoportban leülünk együtt és kapok tejet meg egy fél kiflit. Kérnem sem kell, óvó néni tudja, nem mond semmit, és én sem. Evés közben beszélgetünk, elmondom neki, hogy mi történt tegnap, és ő is elmeséli, hogy mit csinálunk ma a gyerekekkel. Csak nekem mondja el! A többiek majd csak sokkal később tudják meg. Ennek annyira örülök, hogy már csak mosolyogni tudok, szinte nevetnem kell. Mégiscsak jó lesz ez a mai nap!”
Nagy
„Istenem, már megint rohannom kell… Hiába keltem egy fél órával korábban… Komolyan, jobb lenne, ha le sem feküdnék… A papírokat már megint otthon hagytam. Nem baj, majd holnap, legalább nyitásra ideértem. Már csengetnek is. Ma sem sikerült egyedül levetkőzni. Hát itt vagy kicsikém! Gyere be, add a kezed, köszönj anyának. Már el is ment, mindegy, gyere velem.
Szinte fagyos a keze. A kezembe fogom mind a két kis kezet. Kicsit melegedünk, nézünk egymásra. Kint még sötét van, bent szinte zavaró csend. Zenét kapcsolunk, hogy legyen valami hang kettőnkön kívül is. Jön velem, a nyomomban van, de egy mukkot sem szól. Megyünk az öltözőbe, leveszem róla a kabátot. Ugyanaz a ruha, ugyanaz a lyuk, ugyanaz a kosz. Ma is ovisba öltözik majd, csak egyen előtte valamit. Elkísér engem is az öltözőbe, úgy látom ez tetszik neki.
Visszafelé visszük a tejet és pár falat kiflit is, hátha jobb lesz a kedve. Leülünk a kis asztalhoz, megterítek neki, rögtön enni kezd. Beszélgetünk, de én gondolatban teljesen máshol járok. A foltokra, a piszkos kis kézre gondolok, a lyukas pulóverre… Hirtelen eszembe jutnak a saját gyerekeim, a saját életem, a saját problémáim. Ilyenkor érzem igazán, az ilyen csendes, magányos reggeleken, mikor szembejön és hidegen arcon üt a valóság, hogy nincs semmi, ami hiányozna a boldogságomhoz. Ami pedig az ő boldogságához hiányzik, igyekszem megadni neki, gondoskodni róla, rendezni őt, míg velem van. A szívemben pedig minden egyes nap hazaviszem őket… Kicsit könnyes a szemem, remélem nem látja, hiszen végre mosolyog.
