Hajolj közel! …
„Eleinte sírtam, féltem…”- szavalják a talán sokak számára ismert vers sorait az iskolába induló gyerekek ovibúcsún. Én is így emlékszem vissza óvodáskorom kezdetére: „Miféle hely ez az ovi? Miért más vigyáz rám itt és nem az anyu? Kik ezek az idegen nénik? A többi gyerek miért ilyen vidám, mikor nincs is itt az anyukájuk? -nagyjából ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor anyukám beíratott óvodába. Minden reggel sírtam, míg ő ott volt, és utána is… Hiába vigasztaltak az óvónénik, a dadusnénik, néha még gyerekek is jöttek oda hozzám és játszani hívtak, de én csak egyet akartam… hazamenni.
Nehezen múlt minden nap, és egyformán. Oviba mentünk, én sírtam, anyukám szomorkodott, végül nehéz szívvel, de otthagyott. Sokáig figyeltem, idegen és ismeretlen volt számomra minden és rémisztő. Egyetlen tárgy volt, ami megnyugtatott kicsit, ami az otthonom melegségének, biztonságának egy darabjaként nyújtott kapaszkodót számomra… a cumim. Egy napon azonban elveszítettem az udvaron… Patakokban, némán hullt a könnyem, azt éreztem teljesen magamra maradtam, egyedül vagyok egy teljesen ismeretlen helyen, mindenféle kapaszkodó nélkül. Féltem elmondani az óvó néninek, hiszen ő is csak egy idegen volt számomra. Ő azonban lehajolt hozzám és nemsokára szavak nélkül is megértette, mi történhetett, kézen fogva bevezetett a csoportszobába, kinyitott egy kicsiny dobozkát, ami kincsesládikaként tárult a szemem elé, rengeteg új cumi volt benne, különbözőbbnél különbözőbbek. Rám nézett és azt mondta: „tudom, hogy a tiéd elveszett, és ezek közül egyik sem pótolhatja, de ameddig megtaláljuk, választhatsz magadnak egyet, ha szeretnéd!” Ekkor történt meg az áttörés, választottam egy, az enyémhez hasonló cumit és ezzel együtt az óvónénit is a bizalmamba fogadtam. Ma már értem, hogy miért… Ez az óvó néni nemcsak lehajolt hozzám, amikor sírtam, de pont akkora volt, mint én, úgymond „letelepedett” hozzám, belenézett a szemembe, komolyan vett és megértette szomorúságom okát. Ebben különbözött azoktól a felnőttektől, akiknek „mindent meg kell magyarázni”. (Saint-Exupéry)
Az otthonról hozott cumim nem lett meg aznap, pedig együtt kerestük az udvaron, szomorú voltam, de már nyugodtabb, a dobozkából kapott „kincs” megvigasztalt kicsit. Aztán kerestük másnap, és azután és azután… Míg végül már nem kerestük. Az ovi lett a második otthonom, az óvó néni pedig az a szeretetteljes felnőtt, akinek a közelében biztonságban éreztem magam. Olyan volt az idáig vezető út, mint Saint-Exupéry regényében, a róka és a kisherceg kalandja: előbb idegenként tisztes távolból figyeltük egymást, aztán minden nap közelebb ültünk, megismertük, majd végül „megszelídítettük” egymást.
A sors úgy hozta, hogy én magam is óvó néni lettem. Kevés dolog van, amire emlékszem saját ovis éveim történéseiből, de erre kifejezetten. Nemcsak magára az eseményre, hanem az érzésre, arra az elveszettségre, amit akkor éreztem, amikor eltűnt a cumim, de az is emlékezetes marad, hogy egy számomra ismeretlen néni komolyan vett, megértett és segíteni próbált. Ez a történet, az akkor megélt érzéseim, emlékeim szolgálnak kiindulópontként akkor, ha ovisaim félve kezdik az ovit, amikor meg kell találnom a hozzájuk vezető utat, amikor eltűnik egy féltve őrzött kincsecske, vagy eltörik egy játék, igyekszem vigaszt és segítséget nyújtani, de legfőképpen megérteni őket, mert úgy hiszem, minden könnycseppet mosollyá lehet varázsolni, csak meg kell hozzá találni a megfelelő „varázslatot”.
