Vajon mit mondana az „utca embere”, arra a kérdésre, hogy „Ön szerint mire való az óvoda”?
Biztos elsők között hangzana el: arra való, hogy felügyeletet biztosítson a kisgyerekeknek, amíg a szülők dolgoznak. Ez a válasz az óvodát, mint a gyermekek napközbeni ellátására hivatott intézményt határozza meg, vagyis szociális szolgáltatás nyújtását, a gyermekmegőrzést tartja az ovi társadalmi funkciójának.
Valószínűleg ugyanannyian mondanák azt is, hogy az óvoda arra való, hogy ott felkészítsék a gyerekeket az iskolára. Ebbe, a megfelelő ismeretek elsajátíttatásán kívül, általában beleértik bizonyos készségek, képességek alakítását is, azok megtanításán és gyakoroltatásán keresztül. A hét napjainak ismerete, a helyes ceruzafogás, a versek megtanulása, a számlálás, és hasonló „tudások” létrejöttében látni az óvoda szerepét, azt a felfogást tükrözi, hogy az ovi társadalmi funkciója oktatás-fejlesztés.
A közgondolkodás azonban az óvodának tulajdonítja azt a feladatot is, hogy az óvodapedagógusok megtanítsák a gyerekeket a helyes viselkedésre. Arra, hogy szabályoknak megfelelő legyen a magatartásuk, és ez idővel lehetőleg minden körülmények között megbízhatóan működjön. Maradjanak nyugton, legyenek csendben és figyeljenek, amikor ez az elvárás, aktivizálódjanak, amikor feladatuk van, azt kitartóan végezzék, legyenek motiváltak a teljesítményhelyzetekben, egyenek ebédkor, aludjanak alvásidőben, szépen álljanak sorba stb. Szóval hogy legyenek jók, viselkedjenek rendesen és fogadjanak szót. Ez az, amit a köznyelv beleért a nevelés fogalmába. Aki ezt tartja elsődlegesnek, az tehát nevelési funkciót tulajdonít az óvodának.
A szülők, amikor beíratják gyermeküket az óvodába, gyakran említik, hogy a kicsi nagyon igényli már a gyerektársaságot, ezért igyekeznek óvodába adni. Otthon nem talál játszótársat, unatkozik, ha a felnőttek nem foglalkoznak vele, és ennek a problémának a megoldását látják a gyerekközösségbe való bekapcsolódásban. Ezek a szülők az óvodát elsősorban közösségi térnek tekintik.
Sok szülő, ha teheti, szívesen választ olyan óvodát gyermekének, amelyik sokféle dolgot ígér és ad: angol nyelvet, sakkot, úszást, lovaglást, kutyás foglalkozást, számítógépen való játékos tanulást, hitoktatást, meseszínházat, néptáncot, gyerekeknek való koncertet, kézműveskedést, néphagyomány ápolást, stb. Vagyis azt az ovit, ami a kultúrkincsek széles palettáját, vagy annak válogatott ékköveit kínálja. Ez a törekvés azt tükrözi., hogy a szülők egy része az óvoda funkciójában lényegesnek tekinti a kultúraközvetítő szerepet.
Ha sok a program az oviban, hol ünneplés, hol kirándulás, szülőkkel való közös barkácsolás, sportverseny, sütés-főzés, kertészkedés, állatsimogatás, tűzoltóbemutató, lámpás felvonulás, anyák napja, karácsony, stb., akkor az ovisok élete nagyon eseménydús. Ezt általában jónéven veszik a családok, azt látják, hogy csemetéjük hétköznapjai tartalmasan, érdekesen telnek, az óvoda helytáll abban, hogy élménygazdag gyermekkor jusson az ovisoknak.
Az államnak, az óvoda funkciójára vonatkozó meghatározása, jogszabályokban fogalmazódik meg. Ezek közül elsősorban a köznevelési törvényben[1] és az óvodai nevelés alapprogramjáról szóló rendeletben[2] találjuk a legfontosabb elvárásokat. Mindkét jogszabály a gyerekek iskolára való felkészítésére helyezi a hangsúlyt az óvoda funkciói közül. Ezt a feladatot azonban nem hárítja teljes egészében az óvodára: hangsúlyozza, hogy az ott folyó munka a családi nevelésnek csak kiegészítése, annak érdekében, hogy minden gyerekben egyaránt kialakuljanak „a következő életszakaszba (a kisiskolás korba) való átlépés belső pszichikus feltételei”. Kiegészítés nyilván akkor fontos, ha valami nem egészen kerek, pótolni kell, ami hiányzik, tehát az óvoda ezek szerint felzárkóztatásra hivatott. Vagyis az állam, az óvodák szerepét, az esélyegyenlőség (hátránycsökkentés) szolgálatában látja.
Ez a felfogás egyébként nagyon közel áll ahhoz, amit a Magyarországon elsőként létesített (1828) óvoda, Brunszvik Teréz „kisgyermekiskolája” is célul tűzött ki. Persze van új a nap alatt, mert az eltelt majdnem 200 évben sokat változott a felfogásunk és a tudásunk arról, hogyan, mely területeken és milyen módszerekkel lehet a hátránycsökkentést hatékonyan tenni, az oktatási hangsúlyt a fejlesztés és a nevelés elsődlegessége váltotta fel.
Széles a paletta. Akkor most az óvoda közületi baby-sitter, gyerekidomító, kisiskola, játszótér, szórakozóhely, felzárkóztató vagy egyik sem igazán?
Tulajdonképpen mindegyik. És ez még nem minden…
Ha megnézzük, mi minden történik az óvodákban, akkor azt láthatjuk, hogy a gyerekek játszanak, mesét hallgatnak, verseket tanulnak, rajzolnak, gyurmáznak, énekelnek, tornáznak, esznek, alszanak, mosdót használnak, öltözködnek, és különböző programokon is résztvesznek. A felnőttek foglalkoznak velük, gondoskodnak róluk, segítenek felöltözni, elaludni, eléjük teszik az ételt, vigasztalják, szeretgetik, irányítják, tanítgatják őket, vigyáznak rájuk, stb. Ha belegondolunk, ez csupa olyasmi, amit otthon vagy bárhol máshol is csinálhatnának, vagy megkaphatnának a gyerekek. Otthon is esznek, alszanak, játszanak, a szüleiktől is kapnak megértést, szeretetet, útmutatást, nevelést, ismereteket a világ dolgairól, a tágabb családban vagy a játszótéren barátkozhatnak más gyerekekkel, elvihetik őket a szüleik, nagyszüleik is állatkertbe, moziba, gyerekrendezvényekre stb.. Ebből arra gondolhatnánk, hogy az óvodának nincs is sajátos funkciója. Valóban csak kiegészít, hozzájárul, támogat, ahhoz képest, ami egyébként is történik a gyerekek biztonsága, élménygazdag elfoglaltságának biztosítása, valamint testi-lelki fejlődésük támogatása érdekében.
Persze mindig vannak olyanok, akiknél a felsoroltak ilyen-olyan okok miatt részben, vagy akár egyáltalán nem valósulnak meg, rajtuk sokat segíthet az óvoda. De minek ez azoknak, akiknek nincs kiegészítésre szüksége?
Miért kell mindenkinek óvodába járnia?
Azért, mert van valami, ami kifejezetten az óvoda speciális funkciója. Ami csak ott, az adott körülmények között és az ottani napi élet során tud megvalósulni. Amit kizárólag az óvoda tud nyújtani, és aki ebben nem részesül, annak hiányozni fog.
Ez pedig a kortárscsoportban megszerezhető tapasztalat, méghozzá hozzáértő felnőtt közreműködésével.
A gyerekek a családban is találhatnak játszótársakat, hiszen sok esetben ott vannak elsősorban a testvéreik, és lehetnek még unokatesók, szomszédban lakó vagy baráti családok gyerekei is. Ám olyan számosságban, mint az óvodában, és közel azonos korcsoportban, aligha tud összegyűlni nap mint nap nagyobb gyerekcsapat odahaza. A játszótér az más, ott bőven van választék alkalmas társakból, de az ott töltött idő az egész naphoz képest rövid, a jelenlévők meg alkalmanként változnak, a kapcsolatok alakulása esetlegesebb, a velük lévő felnőttek pedig magától értetődően részlehajlók (minden szülő természetszerűleg elsősorban a saját gyereke pártját kell, hogy fogja). A sportolni járó kicsik is rendszeresen találkozhatnak egymással, van is együttes ténykedés, szakképzett felnőtt is, aki irányít, csak jellemzően kötött, célirányos módon zajlik a tevékenykedés, hiányzik a helyzet változatossága és a kötetlenség.
Pedig arra nagy szükség van! Mert az alkalmanként hosszabb ideig tartó, csoportban való együttlét, rengeteg tanulásra ad lehetőséget. A társak nem csak azért kellenek, hogy legyen kivel fogócskázni, bújócskázni, kártyázni és egyéb többszereplős játékokat játszani. A nap nagy részében való „együttélés” és együttes cselekvés egy csomó készség kialakulását teszi lehetővé, illetve hathatósan támogatja azok fejlődését.[3]
Az együttes szabad játék során a gyerekeknek először is kreativitásra van szükségük ahhoz, hogy kitalálják, mitévők legyenek az adott körülmények között. Aztán meg kell győzniük a többieket, hogy ez a játék megvalósulhasson, vagyis vegyenek benne részt, vagy hagyják őt békén, szebben kifejezve „adjanak neki teret”, hogy megcsinálhassa, amit szeretne. Ebbe az is beletartozik, hogy a szükséges eszközökhöz hozzájuthassanak, megszerezhessék, vagy osztozni tudjanak rajta másokkal. A játékok az ovis csoportban közösek ugyebár, nem lehet azokat csak úgy elmarkolni, kisajátítani, mert abból már nem játék lesz, hanem konfliktus. Igazán az sem baj, hiszen ebből meg megtanulhatják, hogy kell a veszekedésből egyezségre jutni, az indulatokat elsimítani.
A gyerekeknek a közös tevékenykedéshez meg kell tanulniuk olvasni a többiek reakcióit, hogy eredményesen képesek legyenek alkudozni, megérezni, felismerni, mikor van rajtuk a sor, mit akarnak a többiek, mire van szükség egy adott szituációban. Ha ez nem megy, nem sikerül pillanatról-pillanatra közös nevezőre jutni, akkor a játék pikk-pakk zátonyra fut. Jól kell tudni figyelni is, hogy ne veszítsék el a fonalat az együttesen ténykedők sokféle akciói és reakciói közepette. Kell tudni gyorsan dönteni is, például aközött, hogy mennyiben képes, akar vagy mer a gyerek megcsinálni valamit, amit a többiek várnak tőle.
Kell tudni elviselni a frusztrációt, amikor várni kell az elbambult másikra, vagy a sorrakerülésre, a csalódottságot, amikor a közös játék nem a saját elképzelés szerint alakul, és a kudarcot, ha balul ütnek ki a dolgok, ha az ember felsül, veszít, hibáztatják vagy elutasítják. És akkor még nem is beszéltünk a közösség együttműködését lehetővé tevő szabályokról, amiket szintén be kell tartani ahhoz, hogy megvalósulhasson a napi szintű együttlét, és a társakkal való megfelelően kielégítő kapcsolat. Aki sűrűn szeg szabályt, azt hamarosan kihagyják a játékból, nem választják párnak a sorbanálláshoz, elkerülik, megszólják, panaszkodnak rá, haragot tartanak vele, vagy egyszerűen csak átnéznek rajta. Ezek bizony nagyon fontos „életre-készítő” leckék.
Ha ezt a sokmindent lefordítjuk a készségek nyelvére, akkor elmondható, hogy a napi szintű csoportos együttlét szükségessé teszi és nagyon hatékonyan edzi is a képzelőerőt, a helyzetfelismerést, az empátiát, a toleranciát, a rugalmasságot, a szabálytudatot, az önuralmat, az érzelmi reagálókészséget és stabilitást, az önérvényesítést, a verbális és nem-verbális kifejezőkészséget, – és még hosszan sorolhatnánk.
Ennek a gazdag tanulási folyamatnak három segítő hatótényezője is van az óvodai csoportban.
Az egyik a szakértelemmel jelen lévő felnőtt. Aki minél jobban ismeri a csoportot alkotó gyerekeket, minél több információval rendelkezik a csoport napi történéseiről, annál pontosabban tudja megítélni, hogy egy adott szituációban kinek van szüksége, útmutatás vagy közbeavatkozás formájában, segítségre, kit melyik készség fejlődésében, hogyan kell támogatni.
A másik tanulást segítő tényező a többi gyerek. Ők ugyanis egész nap kölcsönösen hatással vannak egymásra az óvodában. Temperamentumuk, családi környezetből hozott mintáik, személyes beállítódásaik, fejlettségi állapotuk, a csoportban kialakult pozíciójuk szerint mind különbözőek, ami viselkedésük sokszínűségét eredményezi. Ráadásul ebből fakadóan a csoportban kialakult légkör, együttélési szabályok és megszokott viselkedésmódok is egyediek, nem láthatjuk ugyanazt a Nyuszi csoportban, ami a Halacskáékat jellemzi. A gyerekeknek ahhoz a társasághoz kell viszonyulniuk, amelyikhez tartoznak, az ottani társaik reagálnak viselkedésükre, és abból fognak okulni. Egymás „nevelésére” jellemző példa, az otthon hatalmas hisztiket produkáló gyermek, aki az óvodában is előadta megszokott ordítva-követelő-földön-fetrengő műsorát egy társának, akivel szemben akaratát szerette volna érvényesíteni, és mivel a másik gyerek ezt csodálkozva végignézve és vállat vonva odébbállt, konstatálta, hogy ez itt nem működik, és soha többet nem hisztizett az oviban. Ide sorolhatjuk az egymásnak feladott leckéket, kihívásokat, de a pozitív gesztusokat is: mosolytól az ölelésig, a megértéstől a szeretet, ragaszkodás kifejezésén keresztül a segítésig, védelmezésig.
A tanulást segítő harmadik tényező az öröm. A közösségben élés tudományának elsajátításában hatalmas szerepe van! Az ember társas lény, egész élete során szüksége van a többiekkel való együttműködésre. Ezért aztán, mi emberek, úgy vagyunk „megszerkesztve”, hogy rendelkezünk egy ösztönös beállítódással, aminek köszönhetően, a társainkkal együttes cselekvés során, örömélményt élünk át. Ez az érzés úgy működik bennünk, mint valami jutalom, ezért jobban megjegyezzük és hajlamosabbak vagyunk máskor is produkálni azokat a viselkedéseket, amik jól sikerült együttműködéshez, ezáltal elégedettség érzéshez, örömhöz vezettek. No lám, nem véletlen az óvodában a sok körjáték, sportverseny, közös éneklés, beszélgetés, mesehallgatás, fogócska, a homoksütik falkában való gyártása, a közös legóvár építése, sőt, még az ebéd is jobban esik a közös asztalnál. Ez, az együttesség miatt keletkező öröm, a társas lénnyé válás tanulását, mint motiváló erő, segíti.
A kortárs közösségi lét megtapasztalása, az ebben való tanulás révén a kisgyerekek személyiségének gazdagodása, – ez az óvoda specialitása és igazi küldetése. A szocializáció.
Erre való az óvoda.
Azonban ezen kívül is van még két olyan dolog, amiben az óvoda szerepe speciális: nem kizárólagos, de valaminek a kezdeti lépését jelenti, ezért kitüntetett jelentőségű.
Sok gyerek életében (aki nem járt bölcsődébe) az óvoda az az első olyan hely, ahol biztonságban lehet, rendszeresen, hosszabb ideig távol a szüleitől. A gyerek azonban nem egyedül lépi át az óvoda küszöbét. Az óvodakezdés valójában a szülők, illetve az egész család számára mérföldkő. Amikor a gyermek óvodában van, akkor nincs a családban, vagyis a gyerek és a szülők addig teljesen közös életmódja itt kezd különválni. A gyerek számára a további út a leválás útja, ami az önálló felnőtt lét felé vezet. A szülők számára a továbbhaladás az elengedés útja, ami a teljes szülői felelősségtől a gyermekük önállóságának tiszteletben tartása felé vezet. Az óvoda küldetése ebben: jól segíteni a leválási-elengedési folyamatnak a megindulását.
Az óvodában a gyerekek sokfélék. Aki korábban nem járt közösségbe, az itt szembesül először azzal, hogy milyenek a vele egykorúak. A gyámoltalan kiscsoportos felfedezi, hogy a többieknek eszébe se jut a cumi, miközben ő csak azzal képes elaludni, a másik meg büszkén hallja óvónéni álmélkodását, hogy milyen szépet rajzolt, a többiek meg alig találják el, hogy kell a zsírkrétát megfogni. Óvoda előtti életükben (még ha voltak is bölcsisek, akkor is) legfeljebb a felnőttekhez vagy a kisebb-nagyobb testvéreikhez mérhették magukat, rendre tapasztalva, hogy hol lepipálják a másikat, hol messze elmaradnak tőle, és ráadásul ez nem is állandó. Memóriajátékban rendre megverik apát, de ő meg feléri a felső polcot is a spájzban és autót is tud vezetni, – akkor most ki itt az ügyesebb?. Az óvodai kortárscsoport tudja nyújtani azt a viszonyítási lehetőséget, azt a referenciakeretet, amiből a kisgyerekek énképe reálisan tud épülni.
Ez a szülőkre is igaz. Gyakran nekik is az óvodában kezd kialakulni gyermekükről reális képük, sőt, önmaguk szülői szerepének sajátosságairól és „teljesítményéről” is! Anyuka látja az öltözőben a szomszéd padon ülő gyerek cirkuszolását, meg azt is, aki flottul, önállóan beköti a cípőfűzőjét, látja a másik anyuka tehetetlenségét vagy frappáns szülői reagálását. A gyerek otthoni beszámolójából, még gyakrabban a többi szülő elmeséléséből vagy az óvodai dolgozók jelzéseiből értesül gyereke viselkedéséről, jó és kevésbé sikeres megnyilvánulásairól, konfliktusairól. A szülőknek a mások gyereke, a többi szülő és az óvoda felnőttjei is bőséges támpontokat nyújtanak ahhoz, hogy legyen mihez viszonyítaniuk. Számukra is sokszor ezek jelentik az első családon kívüli referenciakeretet. Lehetőséget, hogy saját szülői énképüket is reálisan formálják, és arra is, hogy a látott minták és a kapott tanácsok alapján formálják szülői szerepüket és gazdagítsák nevelői eszköztárukat.
Az összes eddig felsoroltakhoz képest, az óvodai hétköznapokban további sok minden zajlik még, ami nem feltétlenül az óvoda sajátos funkciója, de szükségszerű, hogy ezeket a dolgokat is végezze, mert hozzátartozik a mindennapi élethez. A testi-lelki jóllét szükségleteinek kielégítését azalatt az idő alatt is biztosítani kell, ami alatt a gyerekek az oviban tartózkodnak (pl. napközbeni étkezések, alvás, tisztálkodás, öltözködés, mozgás lehetősége, friss levegő, odafigyelés, szeretet, kommunikáció). A hivatásszerű nevelők jelenléte és közreműködése azt is lehetővé teszi, hogy a fizikai vagy mentális jólléttől, az elvárható fejlettségtől való eltérés jelei, idejekorán szemet szúrjanak, a problémákat kezdeteiknél felismerjék, így a fejlesztő, gyógypedagógiai, pszichológiai vagy gyermekvédelmi megsegítést, támogatást megfelelő időben kezdeményezhessék. Az óvoda tehát szűrést is biztosít, és külön ellátásokat is nyújt vagy kezdeményez, amivel valóban szolgálja az esélyegyenlőség alakulását.
Ezek után vajon mit mondana a kedves Olvasó, ha megkérdeznék az utcán, hogy „Ön szerint mire való az óvoda”?
Sz.Galaczi Judit – Fördősné Tóth Ibolya – Kardos Istvánné
[1] 2011. évi CXC törvény a nemzeti köznevelésről: 8. §
[2] 363/2012 kormányrendelet az óvodai nevelés országos alapprogramjáról:II. rész Óvodakép 1.-3.
[3] A témáról bővebben értekezik Johann Hari : Tönkretett figyelem c. könyvének 14. fejezete
