Így volt akkor, … így van még ma is
Amikor a nővérem a minap átküldte nekem a pályázati kiírás linkjét, mondván, „elküldök neked egy pályázatot, úgyis olyan jól írsz”, hirtelen átfutva a dokumentumot, először nem is értettem, mit tudnék én ebben a témában megfogalmazni, mit tudnék én ehhez a témához hozzáadni. Harminc éves nő vagyok, gyerekem nincs, pedagógiai vénám sosem volt, munkámat tekintve is csak felnőttek vesznek körül. Ezen tényeket végig nézve tehát minden joggal elmondhatjuk rólam, hogy nem én vagyok a kiírás célközönsége. Miért olvassák most mégis az általam megírt pályaművet? Nos, ennek megértéséhez több fontos tényező is hozzájárult. Nézzük meg őket szép sorban.
Mi is a kiírásban megfogalmazott cél? Óvodai emlékek gyűjtése. Eddig rendben is volnánk, óvodába természetesen én is jártam, nem is keveset, 4 évet. Na, nem azért, mert nem szerettem volna otthon lenni anyukámmal, mindössze nekem ezt hozta az élet, mivel októberi születésű vagyok. Ha már a kornál tartunk, mivel mint már említettem, 30 éves vagyok jelenleg, így még emlékeim is vannak erről az időszakról, hisz annyira talán nem is volt régen ez a bizonyos 4 év. Így tehát megfelelek a kiírt célnak, de nézzük tovább, mivel más az én sztorim, mint másé, ami miatt említésre érdemes lehet.
Elvileg még nevezni is tudok saját pályamű beadásával, hiszen eljutott hozzám időben a kiírás, bár talán már ennek a körülménye is egyedi. Mivel a nővérem, aki a pályázatra felhívta a figyelmem, épp óvodapedagógusnak tanul a felsőoktatásban, a 3 kisgyereke mellett, akik nem mellesleg mind az én keresztgyerekeim is. Tehát ha úgy nézzük, vannak a környezetemben gyerekek is, bár talán nem sajátok, de mégiscsak gyerekek. Voltam óvodás is, ráadásul vannak még emlékeim is ezekről az időkről, vannak kisgyerekek a családomban és bár nem a saját gyerekeim által, de érint az óvoda kérdésköre a szakmában tanuló nővérem által. Ez már talán önmagában is alapot adhatott az íráshoz.
Mindezek mellett azonban a kiíráshoz kapcsolt cikkben olvasottak is megérintettek. Szeretek alkotni, a közvetlen környezetem megítélése szerint kiemelkedő kommunikációs képességgel rendelkezem, bár az egyik barátnőm ezt a tulajdonságomat nemes egyszerűséggel csak „szó/perc”-nek titulálja. A fentiek alapján tehát úgy döntöttem, megmérettetem magam önjelölt íróként és ezáltal megosztom a témához kapcsolódó saját emlékeimet.
Mindent összevetve tehát nekiláttam a pályázati művem megírásának, melyben a legegyedibb, engem érintő momentum most kerül bemutatásra. Mert bár mindannyian jártunk óvodába, a többségnek azóta talán már a saját gyermeke is (volt már) óvodás, ami ugye nálam gyerek hiányában nincs így, az én történetemhez mégis hozzátartozik valami sajátságos. Mégpedig az, hogy a nővérem 3 gyereke, az én 3 keresztgyerekem közül mindhárom gyerek ugyanoda járt/jár óvodába, ahová én magam is. És hogy ez miért különös? Mert ezáltal nekem már nem csak a saját gyerekkori emlékeim vannak meg a kis, Szabolcs megyei ovimról, hanem én felnőttkoromban is szerezhettem ezek mellé benyomásokat ugyanarról az intézményről, 25 évvel később. Ahol talán azóta már nem az általam imádott Erzsike óvónéni a legvidámabb és legmenőbb óvónő a karcos hangjával, huncut szemével és állandó mosolyával, mint az én időmben, de mivel a helyszín ugyanaz, szükségszerűen feltolulnak bennem az emlékek. Mivel most épp ezeket az emlékeket keressük, vegyük is sorra őket.
Mit kell tudni Erzsike óvónéniről? Erzsike óvónéni göndör, fekete, kicsit őszes hajú néni, aki vigyáz rám, aki mindig ad nekem a „nemfinom” tejbegríz helyett zsíros kenyeret piros paprikával megszórva. Akinek a vállát masszírozom néha, ha megkér, és furcsállom, hogy mi az a fura szivacs a ruhájában (válltömés), ami miatt néha kicsit nehezebb masszírozni, de mindig megdicsér érte, hogy milyen ügyes vagyok. Emlékeim szerint hangja inkább érces, nem az a klasszikus cuki mama típus, mégis, ha felidézem magamban, emlékszem arra, hogy milyen mély kapcsolat fűzött hozzá, milyen meleg szeretettel gondolok vissza rá ennyi idő után is. Ezt talán az fejezi ki a legjobban, hogy amikor ugyanannak az intézménynek a két épülete között őt áthelyezték, másik csoport élére, mi sem természetesebb, én mentem utána a másik épületbe, másik csoportba, más gyerekek közé. Erről azonban nekem még sincsenek negatív emlékeim, hogy engem elszakítottak volna a társaimtól. Erzsike óvónéni jelen volt, így minden rendben volt velem. Olyan szinten volt a viszonyunk, hogy amikor már az ő unokája is ovis lett és őt hazavitte délutánonként magához, engem is vitt vele együtt, ahonnan felhívta a szüleimet, hogy hozzá menjenek majd értem, ne az ovihoz. Én pedig addig játszottam nála, főként a klipszeivel. Mivel nekem ovis koromban nem volt kilyukasztva a fülem, nem volt fülbevalóm, így nála mindig ezek érdekeltek engem leginkább. Emlékszem, játszottunk a nyakláncokkal is és a vezetékes, pörgetve tárcsázós telefonnal is, míg a szüleim értem nem jöttek.
Visszagondolva azt is tudom, hogy nem szerettem az oviban aludni. Emlékszem, hogy amikor készültünk elő az alváshoz és én megláttam a foltos, szürke, kihajtható ágyakat, sosem akartam már aludni. Ilyenkor játszhattam csendben, míg a többiek aludtak. Arról nincsenek különösebb emlékeim, hogy mivel játszottam ilyenkor, de azt tudom, hogy néha az asztalnál ülve rajzoltam is. Szerettem rajzolni, ez megmaradt, szinte gimis koromig. Az alkotás, a művészet közel áll(t) hozzám, építész is akartam lenni (végül környezetmérnök lettem). A verseket is szeretem, az oviban a különböző ünnepi műsorok alkalmával is általában én mondtam a legtöbb vagy a leghosszabb verset. Apukám mindig meséli azóta is, hogy a saját ovis ballagási műsorom alkalmával, ha a többi gyerek valamiért elakadt a saját szövegével, én mindenkinek súgtam, mert tudtam a teljes szöveget fejből, nem csak a sajátomat, hanem az övéket is. Ezek egy részben csak apa emlékei, nem az enyémek, de arra én is emlékszem, hogy én voltam a kisdobos, a harkály és a menyasszony is egy-egy előadásban. És hogy ez miért kiemelkedő emlékkép mind közül? Mert a korábban már említett 3 keresztgyerekem közül 2 már elballagott szintén ugyanabból az oviból, amely ünnepségeken természetesen én is részt vettem. Így kerültem vissza 25 év múlva, azóta már Budapestről ugyanabba a szabolcsi kisvárosba, az oviba, a saját ovimba felnőttként. Az ő ballagási műsoraikat nézve az a benyomásom támadt, hogy nem csak az épületek, illetve az ott dolgozók változtak, hanem a műsorok is más jellegűek lettek. Az én időben, ha szabad így fogalmaznom, a meséknek és a történeteknek a csoport minden tagjára külön kiterjedő, mégis közös, együttes megjelenítése volt a cél, míg a keresztgyerekeim ballagásán minden gyerek külön óvodabúcsúztató verset mondott. Természetesen volt egy-egy csoporttánc is, egy a fiúknak, egy a lányoknak, de egyéb, csapatmunkát igénylő csoportszereplés nem volt. Ez az új tapasztalat kicsit fájóan elevenítette fel az én régi szép emlékeimet, hiszen én 25 év múltán is fel tudom sorolni a saját, különböző szerepeimet, most azonban már nincsenek ilyen önálló szerepek egy közös előadás részeként. Hogy ez milyen hatással van a gyerekekre, ezt nem tisztem megítélni, mindössze a saját élményeim és érzéseim fogalmazom meg ezzel kapcsolatban.
Ha már a változás – különbség kérdését feszegettem, elmesélem egy másik, meghatározó tapasztalatomat is az oviból. Az óvodai életben a saját dolgok, személyes tárgyak megkülönböztetésére az ovis jelet alkalmazzuk. Ez régen is így volt, most is így van. Hogy miért emelem ki az ovis jel témáját mégis? Mert az enyém akárhányszor eszembe jut, mindig mosolyt csal az arcomra azóta is. Azt tudni kell rólam, hogy gyerekként nagyon sovány, szőkés, kékszemű kislány voltam, akinek az ovis jele mégis egy nagy, csúnya, barna kétajtós szekrény lett. Arra is emlékszem, hogy a fogasom fölött álló ábrán filctollal volt megrajzolva a kontúrja, ceruzával volt kiszínezve a teste és fekete gomb fogantyúi voltak, szintén filctollal festve. Ha erre visszagondolok, mindig nevetek, hogy egy kislánynak miként nem jutott egy aranyosabb jel, mint például a labda, a fagyi, a virág, a kiscica vagy hasonló. Ha új embereket ismerek meg, egy idő után biztosan megkérdezem tőle a mai napig is, hogy neki mi volt a jele az oviban, már ha egyáltalán emlékszik rá. (A férjem például nem emlékszik az övére.) Mivel a többség emlékszik, általában a napocska, a kisautó vagy ezekhez hasonló vidám ábrákat említenek. A nővéremnek például pöttyös bögre volt a jele, a gyerekeinek sorban házikó, tulipán és nefelejcs (1 fiú, 2 lány gyerek). Nekem pedig az jut eszembe, hogy az enyém a nagy, barna, csúnya kétajtós szekrény volt, fekete gomb fogantyúkkal. Ahogy felidézem magamban, most is mosolygok azon, hogy milyen megfontolás miatt alakulhatott ez így. Erre a kérdésre azóta sem tudom a választ.
Ahogy ülök itt vidáman a történetem írása közben a múltba révedezve, emlékeim tárházának zárásaként azt kell mondanom, hogy köszönöm. Köszönöm a nővéremnek, hogy mivel tehetségnek tart, megmutatta nekem a kiírást és a szakmából eredően inspirált, hogy írjak és említsem meg mindenképp Erzsike néni irántam tanúsított bánásmódját, melynek fő momentuma az volt, hogy engem haza is vitt magához, ellentétben a többi gyerekkel. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a nővérem saját emlékeiből is idézzek egy momentumot, mely szerint „nekem nem nagyon van emlékem, csak hogy féltem a szemüveges óvónőktől”. Talán ez az élmény is használható lesz szakmailag valamire, így semmiképp sem hagytam volna ki a megemlítését. Köszönöm a kiíráshoz kapcsolt cikk írójának, hogy nem csak kedvcsinálót írt, hanem tökéletesen összefoglalta 4 pontban, hogy miért volt érdemes indulni ezen a pályázaton. Az első pontban említett „már-már elfeledettnek hitt rég múltbeli élmények átélése” velem tényleg megtörtént. A második pontban említett alkotás is örömet okozott számomra, így ebben is teljesen igaza volt. A harmadik pont remélem, hogy mindenképp teljesül, és emlékképeim ilyen jellegű felvillantásával „hasznára válok a közjónak”, az itt röviden leírt információk használhatóak lesznek szakmai szempontból is. Azt pedig, hogy a negyedik pont rangsorához méltó-e a művem, ítéljék meg a pályázat elbírálói és az emlékeim olvasói, én addig is köszönöm, hogy megoszthattam velük az elbeszélésemet.
