Óvónéni „őzikéje”
(gyerekkorom kedvenc meséje – Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje – után szabadon)
Budapesten, város szélén
lakik az én kedves néném,
melegszívű óvónéni,
sokat megélt, tud mesélni.
Mikor belenéz a múltba,
csurig az emlékek kútja.
Bőven meríthet belőle,
ezt a mesét kaptam tőle.
Kisóvodás, sete-suta,
rátévedt a mászókára,
beakadt a kicsi lába,
eltörött a mécses nála.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag a nagynénje.
Le is esik vállig álla,
óvónéni tettét látva.
Mint a villám ott terem,
segíteni kisdeden.
Kiszabadul gyerkőc lába,
ölbe veszi, úgy dajkálja.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss almával megeteti,
vízzel szépen megitatja,
mintha volna ő az anyja.
Cili, Boti, a kis Zsuzsa,
mellé búvik vígasztalva.
Tanultak ők emberséget,
adnak jó szót, kedvességet.
Óvónéni szépen mondja:
„Míg kicsi vagy, ne menj oda.
Ahogy telik hét a hétre
nősz, és mehetsz oda végre.”
Gyorsan gyógyul az ijedtség,
a lábfájás már semmiség,
vidám táncot ellejthetne,
hogyha volna hozzá kedve.
A pórul járt óvodáska,
olyan nagyon nem is bánja
ami történt, egye kánya…
„Mi lehet ennek a párja?”
Rákapott a kaland-ízre,
meg a sok-sok gyengédségre.
Huncut szeme azt vizslatja,
mi legyen új akciója.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
odafenn a magasságban
„De jó hely az!” – így magában.
Haszontalan óvodáska,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a magas csúszdán.
„Az áldóját, ezt nem vártam,
Félek itt a magasságban!”
Szája görbül, térde reszket:
„Óvónéni, gyere, ments meg!”
Könnybe lábad barna szeme,
de sírni már nincs ideje,
óvónéni utánalép,
leemeli, amint imént.
„Ejnye-bejnye, te kis ravasz,
most mondtam, hogy mit nem szabad!”
Óvodáska megkönnyebbül,
megmenekült, ennek örül.
Hej, nagyon is visszamenne,
csakhogy nincsen hozzá mersze.
Újabb dolgon töri fejét,
jó lenne több kaland ma még.
Homokozó szélét nézi,
innen nem fog leszédülni,
– gondolja, és már is ottan
lépked fürgén, szinte rohan.
Karjaival egyensúlyoz,
lába botlik, félre lép most.
Megúszta a felborulást,
mégis van baj: kiborulás.
Talpa alatt romos kupac,
taposása intézte azt.
Bori bömböl: „Óvónéni!
Odalett a homoksüti!”
A nagynéni most adja fel,
hajtott fejjel tovább lépdel,
úgy érzi, jobb, ha nem látja,
mit művel még rokonkája.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
„Hogy lesz ebből a gyerekből
okos felnőtt mire felnől?”
Óvodáska próbálgatja,
határait tologatja,
így apránként tanulgatja,
erejéből mire futja.
Az udvaron a bicikli
kifog rajta, leteríti,
aztán ott a libikóka,
mibe beszorul az ujja,
a mászófal megizzasztja,
a labda meg fejbehúzza.
Óvodáska mit sem bánja,
sokasodik kaland árja.
A teremben polc és asztal,
megmászható bordásfallal,
a mosdóban szappan habbal
szökőkút egy fojtott csappal.
Óvónéni folyton résen,
ha veszély van, közbelépjen.
Meg is teszi, valahányszor
óvodáska pácban kuksol.
Mindig hamar megnyugtatja,
Ám azt soha ki nem hagyja,
hogy elmondja mi a pálya.
Csendben lapít óvodáska.
Óvónéni olykor unja,
mégsincs olyan, hogy feladja.
Hiszi-tudja hogy jön a nap:
amit csinál, egyszer csak hat!
Így telnek az ovis évek,
élménydús a kis csibésznek,
közben szépen tanulgatja,
a dolgoknak mi a nyitja.
Mire jön a búcsú napja,
óvodáska megnő nagyra.
Ép a bőre, ki nem lyukadt,
megúszta a kalandokat.
Várja suli, kemény évek,
meg az élet, szép ígéret.
Önbizalma erős bástya,
mit megedzett óvodája.
A kapuban megtorpanva,
búcsút int volt óvodáska.
Óvónéni büszke rája,
meghatottan néz utána.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
új az ovi házanépe.
Újra kihajt fű, fa, virág,
új ovisnak áll a világ.
Fordul a föld egyszer-kétszer,
aztán még vagy tizenhétszer.
Egy nyár végi bágyadt napon
egy kis gyerek szepeg nagyon.
Ovi ajtó kitárulva,
ide hozta anyja-apja.
Óvónéni elébejön
szemében csillan az öröm.
Mert az akit viszont lát ma,
A régen volt óvodáska!
Ölelésre lendül karja:
kicsit s nagyot átkarolja.
„Iskolába de rég ment el,
most meg itt áll csemetével!”
Szülő lett a kis kópéból.
Gyermekéhez most lehajol:
„Óvónénim neked adom,
vigyáz majd rád, – én csak tudom!”
