Egyszer egy Anyák napján…
Bizony nem most kezdődött az óvodapedagógusi pályám… szinte gyermek voltam magam is, amikor a nálam csak 12 évvel fiatalabb nagycsoportosokat megkaptam a gyakorlati helyemként kijelölt óvodában, ami egyben a munkahelyem is lett.
Ma már a saját gyermekeim is felnőttek, és sok kedves emléket őrzök hivatásom éveiből.
Egy óvodapedagógus szívvel-lélekkel veti bele magát a mindennapokba, mégis az ünnepekre való készülődés az, ami hihetetlen energiákat mozgósít, ötletelgetéssel teli éjszakákkal, internetes keresésekkel, anyagok utáni kutatásokkal. Az óvó néni célja, hogy meghitt, szeretetteljes hangulatban értéket adjon át, örömet okozzon, úgy, hogy a gondjaira bízott gyermek is élvezze, hogy adhat. Próbálja megértetni az ünnepek lényegét, érzéseken, együttes élményeken keresztül. Segítségére van a zene, az irodalmi művek, a képzőművészet.
A gyermekekre persze hamar átragad az óvó néni mindent elsöprő lelkesedése, energiája.
De milyen más az, amikor az óvó néni maga is anyává válik, és a fergeteges, titokzatos készülődések otthon gyermeki suttogássá szelídülnek, és csak a titok izgalmától piros arcocska árulkodik arról, hogy valami fontos dolog történik a háttérben…
Miközben a csoportomban lázasan készülődtünk anyák napjára, szívem pici szegletében már benne volt az az izgalom, hogy nemsokára a lányom csoportjába is hivatalos vagyok az ünnepségre. Az én kicsi lányom rettenetesen küzdött, hogy titkát megőrizze, nem árult el semmit a hetek óta tartó előkészületekből. Mindig megbeszéltük az óvodai eseményeket, kivel mi történt. Napra készen tudtam, mi zajlik a csoportjukban, a mit játszottak, milyen verset tanultak -tól a Krisztián épp milyen csínytevést követett el, és a lányok mit csináltak -ig tényleg mindent. A máskor oly cserfes kislányom ebben az időszakban nagyokat hallgatott, vagy ragyogó tekintettel csak annyit mondott:
-„Anya, naaaagy meglepetés lesz, de ez titok”.
Persze időnként a gyerekszobából kihallatszott egy-egy dalfoszlány, versrészlet, amikor a babáit és a mackókat sorba ültetve „óvodásat” játszott. Ilyenkor nagy hirtelen dolgom akadt a konyhában, a fürdőben, nehogy a meglepetés egy kis részlete is idő előtt kiszivárogjon az én titkokat rejtő gyermekemtől. Repültek a tavaszi napok, hiszen én is folyamatosan dolgoztam a gyermekekkel a csoportomban. A szorgos kis kezek vágtak, ragasztottak, a kidugott nyelvecskék és összeráncolt homlokok árulkodtak a koncentrálásról. A dalok, versek átszőtték a gyorsan pergő heteket, így a nagy napon minden készen állt arra, hogy az anyukákat ünnepelhessük. Miközben izgultam a saját csoportomért, hogy minden a tervek szerint sikerüljön, anyaként teljesen más érzésekkel, várakozással néztem a nagy nap elé.
Otthon együtt kiválasztottuk, aznap mi legyen az ünnepi ruha, frizura, cipő.
A kislányomék öltözője, terme szépen fel volt díszítve, halk zene szűrődött ki a csukott ajtó mögül, kislányom izgatottan toporogva várt a többiekkel. Kis lába dobogott a kopogós lakkcipőben, bordó bársony ruhácskáját húzogatta, mindig ezt tette, ha izgatott volt. Apró fürtjeire nagyon ügyelt, egész este vigyázott a fonataira, hogy kibontva, kifésülve hullámosan, csinosan keretezzék kipirult arcocskáját.
A többi anyukával együtt vártam a folyosón, néztem az izgatottan zsizsegő gyerekeket, milyen aranyosak a szép ruháikban, milyen piros az arcuk, fénylő szempárjaik hogyan lesik anyukájuk érkezését.
Kuncogva figyelték zavarunkat, amikor az óvó nénik kedvesen, csak minket invitáltak be a terembe.
A székek szív formában voltak kirakva a terem közepére, mindegyiken egy-egy lefordított lappal. Az óvónéni megkért minket, nézegessük meg a rajzokat, és üljünk le a székre, ha magunkra ismerünk a rajzban. Izgatott keresés indult meg a rajzocskák között. Egyik másik anyuka gyorsan helyet foglalt, más anyuka nevetve kért segítséget az óvónénitől, vajon jó rajzra tippel-e?
Én is sorra vettem a még lefordított lapokat, vajon melyik rejt engem?
Bizony nem találtam magam első körben. Kislányom igen szemléletesen tudott rajzolni már akkor is, így zavartan kerestem a színes, díszítésekkel teli képemet, a barna hosszú hajammal, magassarkú cipőmmel. Találtam én mindenféle édes gyermekrajzot, de kislányom jellegzetes ábrázolására (hiszen rajzolt már le máskor is), nem leltem. Kérdőn pillantottam kolléganőmre, aki nevetve bíztatott, mondjam, melyik rajzra tippelek?
Tanácstalanul álltam, mert egy-két rajzot kizártam a még gazdátlanok közül, egy volt, ami színeiben, formáiban hasonlított ugyan kis csemetém stílusára, de a szőke haj, és a citromsárga szoknya nemigen hasonlított rám, a stílusomra. Kolléganőm mosolyogva bólintott, mikor tétován felemeltem a szőke anyukát rejtő lapot.
Hangos nevetéssel néztünk össze, hiszen ő is tudta, miért nem választottam ki egyből ezt a képet, és azt is tudta, milyen a máskor annyira a kislányomra jellemző ábrázolás, főleg, ha nekem készül a rajz.
Leültem hát a székre és amikor minden anyuka szív alakban helyet foglalt, a gyerekek csendben bevonultak. Mindenki az anyukája elé állt. Nekem persze ennyi is elég volt ahhoz, hogy visszafojtott könnyektől párás tekintettel csüngjek kislányom mosolygós arcán. A közösen énekelt dalok, közösen mondott versek egészen másképp hatottak így, hogy gyermekünk ott állt előttünk, és – ahogy az óvónéni tanította – szemünkbe nézve csemeténk csak nekünk szavalt. A műsor tündéri volt, a második versnél már kibuggyantak az addig hősiesen visszatartott könnyeim. Kislányom egy pillanatra se akadt meg a szavalásban, amíg óvatosan letörölte a könnyeket az arcomról.
Az utolsó dalnál megkaptuk ajándékainkat, halvány foszlányként eljutott hozzám a többi anyuka szipogása, a halk duruzsolás, ahogy átölelve gyermeküket ők is megköszönték a szépséges meglepetést.
Az én csemetém hatalmas mosolyával ölelt át és belesúgta a fülembe: -„Ugye felismerted a rajzom? Annnnnyira gyönyörűre rajzoltalak, mert így szeretlek! A sárga szoknyában még szebb vagy…”
Minden világos lett hirtelen. Abban az időben szent meggyőződése volt, hogy a legszebbek a szőkék, (persze ő is szőke szeretett volna lenni), így lett aztán az ő barna anyukája ezen az ünnepen tündér szőke, tökéletes, és nincs annál szebb, ha az embert így látja pöttöm gyermeke…
