Az első nap az óvodában
A gyerekek nagy része az óvodába kerüléskor éli át az első komoly szeparációs élményét. A beszoktatás időszakában tapasztalható szeparációs szorongás (félelem a szülőtől való elválástól, a gyerek sír, tiltakozik) természetes jelenség (Ranschburg, 1998).
A Tapasztalatok alapján először a szülőt kell megnyugtatni, hogy jó helyen, biztonságban lesz a gyermeke. Amit ki lehet mondani, hogy nem könnyű feladat, a szülő számára sem. Az első szülői értekezlet alkalmával felhívtam a figyelmet néhány fontos dologra mivel könnyíthetik az elválást.
- Beszélgetés az ismeretlenről: minél többet tud a gyermek erről az új világról, annál hamarabb beilleszkedik, annál könnyebben találja meg benne a helyét.
- Az érzések elfogadása: segít, ha a gyermeknek nem kell elrejtenie az érzéseit – mert te megérted őt akkor is, ha neki éppen nehéz.
- Gyermekre szabott elválási rituálé: a rítus kapaszkodót és biztonságot nyújt neki – csökkenti a szorongását, kedvtelenségét. Megnyugtató tárgyak: macik, rongyik, alvókák – segítenek, hogy közel érezzen magához akkor is, amikor nem vagy vele.
- Pozitív megerősítés: a szülő szerető magabiztosságat tanúsít, ha azt érzi, hogy bízol abban, hogy ő képes helyt állni – attól magabiztos és felszabadult lesz.
- Örömteli viszontlátás: ha megtapasztalja, biztos benne, hogy minden elválás után érte jössz (ahogy megígérted), akkor reggelente könnyebb szívvel enged el.
A csoportunkban a beszoktatást egy óvodánkhoz közeli parkban, egy ismerkedő délutánnal kezdjük, melyre játékokat viszünk a gyerekeknek. Itt nagy hangsúlyt fektetünk a kötetlen játék mellett a gyermek „megismerésére”, amennyire lehet egy pár óra alatt. Mindamellett mindenkivel megpróbáljuk megtalálni a közös kapcsolódási pontot. Mi a kedvenc játéka? Mit szeret? Miben ügyes? Van e testvére? Kiválasztjuk a jelét, amit az óvodában fog használni. stb. Kérdéseink tudatosan a pozitív érzésekre irányulnak. A játék végén megkapják a nyakba akasztós korongon a jelüket és a csoportja matricáját. A búcsúzáskor megbeszéljük, hogy hozza magával az oviba, s mellé hozhat valami kedvencet, ami vigyázz rá, míg anya vagy apa megérkezik.
A gyerekeket két napra elosztva fogadjuk kb. 5-10 percenkénti beosztással, hogy legyen egy kis idő a maximális megnyugtatásra, megbeszélésre, hogy mi fog az oviban történni, s mikor érkezik érte az anyukája vagy apukája. Megnézik a szekrényüket, a mosdót, a csoportszobát, kipakolják a váltó ruhájukat, átveszik a csoportban használatos kiscipőcskét. A csoportba lépéskor válaszhatnak egy apró plüsst maguknak, amit az ellballagó gyerekek hoztak be az újonnan érkező ovisoknak.
A gyerekek folyamatosan érkeznek, a megbeszélt időben, ki-ki a maga életéből, otthonából.
Az egyik gyerek illatos, kipihent, a másik nyűgös, dacos, fáradt, kíváncsi s egyben meglepődött tekintetű, kicsit pityergős.
Nekem ezeket a gyerekeket kell elvarázsolnom, átadni nekik mindent, amit beterveztem. S számolnom kell a nem várt helyzetekkel, amit a gyermek magával hozott „dolgai” okoznak: érzései, félelmei, hisztije, gondolatai, akarata, szégyen érzete, jókedve, kipihentsége, fáradtsága, fantáziája, ötletei, cselekvő kedve, mozgásigénye stb. Megpróbálok mindezekhez lelkiismeretesen alkalmazkodni, figyelembe venni, az igényeket kielégíteni, minden rezdülésükre emberséges választ, reakciót adni. Mert tudom, hogy a figyelmemmel megalapozom az aznapi munkát, a nyugodt játékot, a bizalmat, ami végig kíséri a jövőben az óvodai életét a gyermeknek. Persze közben figyelek a szülők kérdéseire is, nyugtatom, oldom a feszültséget, hogy minden rendben lesz.
Az egyik kisfiúnak pont a beszoktatási napon volt a születésnapja. Anyukával az ismerkedő délutánon megbeszéltük, hogy hoznak tortát és megünnepeljük, hiszen 3 éves nagyfiú. Zénó megérkezett az anyukájával, a megbeszélt rituálékat könnyen vette, belépéskor választott egy plüsst, elköszönt az anyukájától és a csoportba lépés után megállt a játékos szekrény előtt, s onnan nem mozdult sehova. Nem sírt, ott állt, nézte, ahogy a gyerekek bevonódnak a közös játékba. Időközönként próbáltuk őt is hívni, de nem jártunk sikerrel. Az első nap 2 órát szoktunk a gyerekekkel megismerkedésre fordítani, ez elég szokott lenni, utána elfáradnak, és egyre többnek hiányzik az anyukája, apukája. Zénó végig ott állt a játékokkal megrakott szekrény előtt a szőnyegen, nem válaszolt a kérdéseinkre, a biztató, támogató motiválásainkra, csak szorongatta az otthonról hozott játékot, s amit kapott érkezésekor. Arcán kíváncsiság, a szeme néha izgatottan cikázott, figyelte a gyerekeket, s későbbi elmondása szerint arra gondolt, „Hogyan kellene odamenni a gyerekekhez játszani?”
Majd eljött az ünneplés ideje! A dadusnéni behozta a csodálatos tortát, aminek a teteje színes puha drazsé cukorkával volt kidíszítve. Szóltunk a kisfiúnak, hogy jöjjön közelebb, de ő mereven állt továbbra is. A feszültség oldására meghallgattunk egy szülinapi dalt. Közben egy gyerek kivett egy szem drazsét a torta közepéből, s bekapta!
Olyan hírtelen történt, hogy reagálni is alig tudtam, ez is a váratlan események egyike volt a számos közül. „Hát mégse vehetem el az első nap a kedvét az óvodától”, s csak mosolyogtam rá egyet. Ő visszapillantott huncut szemeivel, s már kiabált is „Finom!”. Erre a többiek közül is néhányan kivettek egy-egy szem drazsét, s egyre többen és többen közelítették meg a varázslatos tortát. A váratlan helyzet bizony nekem is feladta a leckét egy olyan közegben, ahol az első meghatározó pillanatokat élik meg, a nemrég még az szüleiktől elszakadt 3 évesek, majd látván a mosolygós csöppségeket, a távolabb szemlélődőket is bátorítottam, hogy jöjjenek közelebb. Az Ünnepeltünk maradt a játékok közelében lecövekelt lábbal, kipirosodott arcocskával, hosszas pillantásokkal szemlélte a tortája köré gyülekező gyerekeket. Próbáltuk hívni, de ő csak rázta a fejét s nem jött közelebb.
Mindeközben a dadusnéni kiosztotta a torta szeleteket, melyet eszegettek a gyerekek, néhányan önmagukat összemaszatolva.
Gyorsan elrepült az idő, az ajtóban egyre több szülő várakozott gyermekükre, sorban adtam át a féltve őrzött „Kincseiket”, akik örömmel újságolták az élményeiket.
A szülinaposunknak is megérkezett az anyukája, Zénó elhagyva addigi őrhelyét szapora léptekkel sietett anyukája karjaiba. S az „élményeit” mesélte: sok játék van, óvónéni megsimogatott… – felét nem értettem, mert már az anyukája átölelte s elhalkult csicsergő beszámolója. Búcsúzáskor mondtam a kisfiúnak, hogy „holnap is várunk szeretettel a Nyuszi csoportban.” Majd ő visszanézett és csak annyit mondott nekem nagy komoly határozottsággal, hogy „Gyere holnap is!”.
Ez a rövid mondat tartalmazta az elmúlt két óra minden szépségét, amit egy álldogáló, halk szemlélődő kisfiú elraktározott magában, és azt a következtetést vonta le az ő kis okosságával, hogy a következő nap jön óvodába és legyek ott én is, s talán oda tud jönni a gyerekekhez játszani!
Zénó 4 évet járt az óvodába és ez idő alatt sok ilyen történet, élmény halmozódott az óvodás időszaka során, melyre szívesen emlékszem vissza.
