Megértettük azt is, amire nincsen szó
Az óvónénik és dadusnéni már izgatottan készültek a Maci csoportos kisgyermekek fogadására egy napsütötte szeptemberi reggelen. Egyesével érkeztek is az új kiscsoportosok, ki-ki a maga kis valójában. Elsőként érkezett Ábel, aprócska mosolygós zsivány kis teremtés, aranyos kis barnás pólóban. Őt követte Misi, aki narancssárga pólót viselt. Ketten hamar fel is fedezték az óvoda játékait, úgy érezték magukat, mintha már ezer éve Maci csoportos barátok lennének. Az óvónéni csodálkozva figyelte őket, milyen kis bátrak, eleven gyerkőcök, de hamarosan megérkezett Viktória. Emlékszem, lila pólót viselt, nagyon meg volt szeppenve, és anyukája kezét szorosan fogva, nehezen lépte át a terem ajtaját.
Az óvónéni ölbe vette, ringatgatta Viktóriát, mire észrevette, hogy pettyes kis ruhácskában mosolyogva, de kissé bátortalanul állt az ajtóban Kata. Kata addig állt, ameddig barátnője Tini fel nem vette rózsaszínű ruhácskáját, majd együtt jöttek be a csoportszobába. Jól ismerték egymást, hiszen egy éve már az óvoda Süni csoportjába jártak, de idén igazi Maci csoportos gyerekek lettek. Kata pettyes ruhácskája alatt pettyes bőrére mindenki felfigyelt, de a játékok okozta kíváncsiság tovább hajtotta az érdeklődést.
A gyerekek úgy játszottak, mintha régi cimborák lennének, ami Viktóriának is annyira tetszett, így hamarosan ő is felfedezte a játékokat. Éppen jókor, mert zöld pólóban érkezett Zolika, akinek anyukájától keserves sírás közepette, nehezen váltunk el. Timi is éppen akkor érkezett. Mosolyogva, bártan jött be az öltözőbe, és vette fel sárga színű ruhácskáját, majd hamarosan ő is megszeppent. Ránézett Zolikára, és megijedt. Akkor anyukája oda szólt:
– Ne félj Timike, minden kisgyermek most kezdte az óvodát. Biztosan csak megijedt. Gyere, és hívd magaddal játszani, úgy hamarosan észreveszi, hogy milyen jó itt.
Timike oda is jött hozzánk, megfogta Zolika kezét és elhívta magával. Zolika addigra még mindig pityergett, de kíváncsisága erősebb volt, nézte, ahogy a többiek játszanak. Hosszasan csak nézte és nézte, nem játszott, de szomorkodása addigra messze szállt.
Kis idő alatt a csendes szoba gyerekek kacajától, játékától lett hangos. Már-már megtelt az óvoda terme gyerekekkel, mikor megérkezett Bebe és Matyika. Mindketten kék pólót viseltek, de nem voltak testvérek. Matyika bejött, leült játszani és hosszasan játszott. Bebe elővett egy kirakót és nekiállt kirakni.
Matyika gurította a játék autókat a szőnyegen. Egyre többet, mikor Ábel és Misi szólt.
– Elvetted az autónkat. – és visszavette. Matyika haragosan ránézett, és egy pillanat alatt megharapta Ábel kezét. A termet hangos sírás rázta fel.
– Megharapott, nagyon fáj!
– Matyika, mit tettél? Ábelnek nagyon fáj, lila lett a kis keze, az összes fogad nyoma látszik! Azzal az autóval Ábel játszott, nálad is sok autó van, miért haraptad meg?
Óvónéni megölelgette Ábelt, majd dadus néni kivitte megmosdatni, beborogatni Ábel kezét, aki a fájdalomtól még mindig sírt.
– Matyika! – szólt Andi néni – ezzel az autóval Ábel játszott, ha bejön, vissza kell neki adnod.
Matyika haragos lett, kiabálni, sírni kezdett, csapkodni, ahogy csak bírt, megijesztve mindenkit. A csendes kis teremben a gyerekek egyesével kezdtek el sírni. Matyika mikor felfigyelt a hangos sírásra fülét befogva még hangosabban kiabált:
– Mentsetek meg, segítség! – kiáltotta kétségbeesetten. Az idő ekkor cammogni kezdett, a napocska elbújt, a kispillangók a virágok menedéke alá rejtőztek a hangos sírás hallatán. Hosszú percekbe telt mire sikerült a 23 kis gyerkőc figyelmét elterelni.
– Gyerekek! Megyünk az udvarra!
Az udvar minden gyerkőc legkedvencebb helye. Mintha egy egész játszótér, erdő kerülne be az óvoda kertjébe. Azonnal lelkesen öltözni kezdtek. Az óvónéni gondosan megmutatta, meddig tart a Maci csoportosok udvara, milyen játékok vannak, mivel hol lehet játszani. Az összes kis biciklinek, motornak meglett a gazdája, a homokozó élettel telt meg, a csúszda, mászóka sem unatkozott, labdák gurultak a frissen nyírt zöld füvön keresztül.
Az óvónénik és a dadus néni büszkén nézte a gyerekeket, akik újra felszabadultan játszhattak, feledve a percekkel korábban történteket. Bebe egy kis időt töltött a homokozóban, majd a mászókára szeretett volna felmászni, de nem sikerült neki. Bánatában haragos lett, és hangosan sírt, ugyanolyan hangosan mint korábban Matyika.
– Nem sikerül, nem sikerül, én ezt nem tudom, nem megy… – kiabálta hangosan Bebe, aminek hallatán újra megijedtek a gyerekek. A három felnőtt vigasztalta az udvaron játszó rémült gyerekeket, mire dadus néni felfigyelt arra, hogy Matyika nincs közöttünk. A keresésére indult. Az idő újra nehézsúlyú cipőben cammogott, és kissé szipegve még, de teljes létszámban elérkezett az ebédidő.
Az ebéd finom illata lengte be a termet. A gyerekek újra mosolyogva ültek le, várták az ebédet.
– Andi néni, Matyika nem ül le! – hangzott a gyerekektől.
– Gyere, Matyika, dadus néni nagyon finom levest hozott nekünk, ülj ide, kóstold meg.
De Matyika, mint aki nem hall, csak ment a teremben fel és alá.
– Gyerekek, picit hagyjuk a Matyit, biztosan nem szereti a levest, majd leül, ha esszük a rizst és a húst.
A rizst valóban szerette Matyit, leült és elkezdett enni. Ahogy kifogyott a tányérja, odanyúlt Viktória tányérjába, és elvette tőle. Viktória mérges lett, rászólt.
– Matyika, az az enyém! – majd visszavette a húst. Matyika ekkor erősen megharapta Viktória kezét. Dadusnéni azonnal felkapta Vikit, kivitte a mosdóba, vigasztalta, törölgette könnyeit, borogatta, sebét. Andi néni ekkor Matyikát külön asztalhoz ültette, ahol egyedül ehetett.
Ebéd után, a fárasztó délelőttöt követően, a gyerekek elpihentek saját kis ágyukban. Bebe, ekkor pityeregni kezdett, hogy nem tud aludni. Az óvónéni vigasztalta, de egyre hangosabban és haragosabban sírt, hogy öleljük át. A többiek addigra aludtak, így óvónéni ölbe vette, és hosszasan, fáradhatatlanul, álomba ringatta.
Este az óvónénik sokat gondolkoztak, mi volt a baj, mi történt az első napon a Maci csoportban, de nem kaptak választ. Csak várták, hogy új nap kezdődjön.
Milyen jó, új nap, új csoda válhat valóra, és ráadásul egy izgalmas esemény is várható. Matyinak volt a születésnapja. Egész délelőtt, csak Matyi kedvébe szerettünk volna járni.
Klaudia óvónéni egy hatalmas dobozt hozott ajándékba, ami annak használható, aminek éppen szeretnénk. Lehetett űrhajó, kiskonyha, babszoba, autószerelő műhely, de aznap senki nem tudott benne játszani, mert Matyi belebújt és benne töltötte a napját. A napunk így hamar eltelt. Nem volt sem harapás, sem hangos sírás, kiabálás.
Ebéd előtt készültünk Matyi köszöntésére. Izgatottan ült le az ünnepi asztalhoz, mi pedig boldogan kezdtük el énekelni a meglepetés dalunkat. Amint elkezdtünk, Matyi azonnal hangos sírásba kezdett, füleit befogva. Ekkor vettük észre, hogy Matyi ennek nem örül, így suttogva mondtuk el neki a születésnapjára szánt dalunkat, ami viszont nagyon tetszett neki.
Aznap Matyi maga ment a külön asztalhoz háttal társainak. Nem kérte senki, maga döntött így.
Ebédet követően ismét a pihenés ideje érkezett el. Bebe leült az ágyára, majd pityeregve szólt:
– Ülj ide óvó néni.
De ez nem volt elég Bebének. Pityergése sírássá kezdett erősödni, mikor Klaudia néni újra ölbe vette, és álomba ringatta, így óvva a többi kisgyermek békés álmát.
Az óvodában minden napra jutott valami, ami miatt szomorkodtak az óvó nénik és a dadus néni. Matyi még mindig megszökött, és harapott, Bebe gyakorta adott hangot annak, ha valami nem sikerült neki, és olyankor nagyon erősen hosszasan sírt.
Nehezen teltek a napok a Maci csoportban, mikor Kata sírva jött hozzánk.
– Óvó néni! Azt mondták a lányok, hogy sáros vagyok…
Szegény kis gyerek. Az óvó nénik csalódottak lettek, hiszen minden nap valami új és nehéz feladattal találták magukat szemben. Valami, amit nehéz megmagyarázni a kiscsoportos gyerekeknek, de kimondták azt, amit ki kell! Kata kicsit más. A bőrén anyajegyek vannak, amire nagyon kell vigyázni. Ahogy neki, úgy nekünk is. Kicsit más, már a Maci csoport mindennapjainak része lett, és egyre jobban megértették és elfogadták a gyerekek is.
Napok teltek el. Voltak könnyebb és nehezebb pillanatok, mikor egy kedves néni érkezett a csoportunka, aki egy új szóval ismertetett meg bennünket. AUTISTA = autista. Matyi és Bebe autista. Egy szót találtunk arra, amit megértettünk és elfogatunk. Kicsit más.
Mi is máshogy kezdtük látni és nézni a napokat. Minden kisgyerek más. Alacsony, magas, fiú, lány, szőke, barna. Van, aki érti, és van, aki nem érti, azt ami történik. Mi nem értjük, miért fogja be a Matyi a fülét, ha énekelünk, és ő nem érti, miért énekelünk, mikor az neki rossz. SEGÍTENI kell egymást. Megtanultunk halkan énekelni, ha bántja a Matyit.
Mi nem tudhatjuk, miért sír a Bebe, ha lefekszünk, és ő nem érti, miért nem lehet csak vele az óvó néni, mikor lefekszünk. Megtanultunk egy mondatot: „Bebe, körbe megyek, mindenkinek adok egy puszit, és jövök vissza hozzád. Gyere velem, takarj be mindenkit.” Ezzel minden kisgyerkőc megkapta a neki járó figyelmet, és Bebe sem sírt többé, mikor lefeküdtünk.
Mindenki különböző és mindenki egyforma. Segítjük egymást, és figyelünk egymásra.
MEGÉRTETTÜK AZT, AMIRE NINCSEN SZÓ
