37.

Szeretetkalács – Amikor a szívünket hazaküldjük

Az óvodában minden játék, használati tárgy, finomság, hatalmas értékké válik. Sok gyermek szeretné megkaparintani ugyanazt a babát, orvosi táskát, szerepet; minél több építő elemet vagy pont azt a piros vagy sárga filctollat. Tudjuk, hogy otthon egész zacskó ropit ehetne meg egyedül vagy az asztalon álló gyümölcsöstálról bármennyi gyümölcsöt vehetne, mégsem kell neki. Az oviban pedig, ha egy ropitöredék jut neki vagy néhány gerezd alma, az finomabb, értékesebb valamiért. Számít a társak facilitáló szerepe, az energia, amit a megszerzésbe fektetnek; de a tálalás is, ami az óvodapedagógus varázspálcája. Erről szól az alábbi, néhány történetem.

Szerény szülinap

Mindegy mekkora szülinapi tortát hoznak. Ezerfelé is szét tudom osztani, mint az első szem epret vagy az utolsó sós pálcikát…

 Egyszer egy maréknyi torta érkezett, mert az anyuka úgy vélte eddigi tapasztalatai alapján, hogy nem kér belőle minden gyermek. Egy pillanatra elképzeltem, hogy fehér tányérok mögött 28-an várják a kicsik a tortát, és én mindegyiket megkérdezem: Te kérsz? Te is szeretnél enni az ünnepi tortából? Te is? Gondolatok ezre villant át az elmémen, miközben néma mosollyal vágtam huszonnyolc felé a kis tortát.

A sovány szeleteket úgy osztottam egyenként, a magasba emelve, mint a legdrágább nemzeti kincset. Érezték a gyerekek, hogy a szülinapos nem akárki, és a tányéron nem csak egy tortadarab pihen, hanem az egyetlen világra szóló esemény ezen a napon.

            Mert az, akit ünnepeltünk épp, akit hatszor feldobtunk a levegőbe, akinek lobbant a haja, és dobbant a szíve: Ő volt a nap királya. A gyertya elfújásával, ezer kis kéz magasba emelésével és egy össznépi ölelés erejével hatéves nagyfiúvá avattuk. És ebben a megismételhetetlen pillanatban, a tapsvihar közepette megérezte, hogy most ezegyszer, Ő a legfontosabb személy.

Még akkor is égtek a szemében az ünnepi gyertyalángok, mikor délután mesélte az érkező édesanyjának, hogy milyen volt a várva várt ünnepség. 

Sárkánypikkelyleves

Régebben történt, amikor brokkolikrémlevest még nem szolgáltak fel a menzán. Emlékszem, hogy magam is megdöbbentem a tolakodóan zöld színű ételen, amelyben apró, pikkelyszerű levelek úsztak sűrű melaszként. Néhány másodpercem volt, — felmérni az előre jósolható csőd helyzetet — míg a merőkanál elsüllyedt a leves lápjában. Mire a gyerekek asztala felé fordultam kezemben a leveses tállal, harci lázban égő szemekkel jelentettem be, hogy ma lenyűgözően különleges, sárkánypikkelylevest szolgálok fel a legbátrabb gyerekeknek. Mindenki nem kaphat belőle, mert ez varázsétek. Csak kérni lehet. Kizárólag a legbátrabbaknak. Mindenki méregetve szemrevételezte az asztalra helyezett csodát. Eleinte fennakadtak a tekintek, többen fintorogva megállapították, hogy szerintük undorító. Ételre nem szabad ilyet mondani, hát egy hirtelen mozdulattal merítettem egy kiskanállal, hogy megkóstolva magasztalhassam a fennkölt ennivalót. Egyidejűleg elfojtott hanggal tudattam, hogy a varázslat abban áll, hogy „aki eszik a sárkány pikkelyéből, annak olyan lesz a bőre, mint a pajzs. Egyetlen nyíl sem hatol át rajta. A kard nem fogja, és nem ráncosodik legalább ötven évig”. Miközben a gyerekek egymás után jelezték, hogy kérnek, sőt követelik, hogy szedjek nekik; én is eljutottam a következtetésre, hogy nem is rossz, sőt finom. Mire a valóban egészséges voltát végre kifejthettem a brokkolinak, már rég üres volt a tál. Örömmel láttam, hogy a fújozó szkeptikusok is beálltak a sorba. Többen megállapították, hogy ez voltaképp a kedvenc levesük.

 Legközelebb, amikor először merítettem a kanalat a legújabb reformcsodába, a zöld és nyúlós, szálas spárgakrémlevesbe, a sárkányhányás jutott az eszembe, utána meg rögtön a troll takony. Ám ezt nem tudattam a gyerekekkel. „A mai ebéd, hirdettem ki magasztos, ünnepélyes hangon: az egészen különleges és elérhetetlen mocsári hínár leves. Köztudott tulajdonsága a nehezen beszerezhető varázshínárnak, hogy aki azt megeszi…

A kalózleves

• Milyen leves van ma? – kérdezték a gyerekek.
• Palócleves – válaszoltam.
• Kalózleves??? – kérdezték megdöbbenve.
• Igen. Nagyon finom. Bármennyit meg tudnék enni belőle.
• Ó, nekem ez a kedvencem – szólalt meg felvillanyozva egy szószátyár gyermek. „Anyukám minden szombaton ezt főz. És most voltunk Tunéziában, ott is ezt kértem a szállodában. Ugyanis ez a tunéziaiak nemzeti eledele.
• A palócleves??? – kérdeztem meghökkenve.
• Hát persze. Vagy más néven kalóz leves.

Átalakulás

Ismertem egy szép, szőke kislányt. Mindenki a kedvét kereste. Végtelen gőg, önmardosás és elégedetlenség uralta a személyiségét. Harapott, karmolt, civakodott nap mint nap. Igencsak szenvedett. Megajándékoztam azzal, hogy karácsonykor a betlehemes játék alkalmával a mindenki által áhított Szűzanya szerepében átlényegülhessen a tisztaság, szelídség, odaadás jelképébe. A kislány szívesen fogadta, és el is játszotta a szerepet. Másnap az ölembe vontam, beszélgetést kezdeményezve, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Megdöbbenésemre hála, öröm helyett azt zokogta: „De hát én nem Mária, én angyal akartam lenni! Érted?” Abban a pillanatban szíven ütött a szava, és megértettem… Hogy nem vettem észre, hogy önmaga is ráébredt a változás igényére és stratégiája is volt. Ettől az esettől kezdve különösen figyeltem a gyerekek személyiségfejlődésének jeleire.

Félévkor az említett kislány –, akinek „pettyes gomba” volt a jele – odajött hozzám és azt mondta: „Figyelj! Én szív akarok lenni!” Akkor már értettem, hogy a rúgó, harapó, gőgös kislány segítséget kért tőlem. Nem is először. Ő nem szép meg kedves meg tiszteletre méltó, hanem angyali szív szeretett volna lenni.

Elgondolkodtam. Vajon más gyermek is így érez? Törekszenek és a céllal való azonosulás mindenkiben megszületik?

 Felfigyeltem, hogy a gyerekek többsége azonosítja magát a jelével, hiszen a személyüket jelöli. Aztán láttam, hogy egy kisfiú, egy magas szál tüskés fenyőt rajzol kínlódva, mert az a jele. Régen könnyebb volt, fatuskó, de átváltoztatta – mesélte, mikor mellé ültem beszélgetni. Az új fiú a szemkontaktust sem vette fel velem, nagymozgása darabos volt, koordinálatlan és lassú.

• Tudod mit? Változtassuk meg! Mi szeretnél lenni? – kérdeztem, komolyan a szemébe nézve.
• Űrhajó! – mondta egyszerűen.
• Szuperszonikus, fénysebességgel? Nagyszerű! Szeretném, hogy az legyél. Mostantól. A fülébe súgtam: Ugye mindig is az voltál belül, igaz? Rajzoljuk meg! 
• Rám mosolygott.

Egy másik gyermeknek csukott ablak volt a jele. (Egy négyzet két szimmetria átlóval.)

• Miért csukott ablak a jeled? – kérdeztem.
• Mert az óvónénim ezt találta ki, hogy könnyen lerajzoljam. Mást nem tudok. Segített.
• Értem. Mi lennél szívesebben?
• Nekem jó az ablak.
• Mit szólnál egy nyitott ablakhoz, függönnyel, masnival, virágcseréppel? – így ni.
• De hát én nem tudom lerajzolni.
• Akkor megtanítalak, nézd milyen egyszerű! 
• Hát jó!

Amikor kinyílt az ablak, kinyílt a lelke…

A „fiókos asztal” annyira zárkózott kisfiú volt, hogy a szavát sem lehetett érteni, beszélni sem nagyon akart, alig tudott, de látni sem, mert a szemüvege fél cm vastag volt. „Belül élt.” Beszélgetésünkkor azt mondta, hogy ő felhő szeretne lenni. Kék égen szárnyaló, fehér felhő. Megrajzoltam neki. Akkor sóhajtva fellélegzett, és megölelt.

Már értettem a szavukat. Ő nem fa, Ő űrhajóvá akart válni, Ő nem nyúl – benne tigris lakott, Ő nem csukott, hanem nyitott ablak, Ő nem fiókos asztal, hanem szárnyaló felhő, Ő nem egy szép tárgy, hanem lélek és szív. 

Csak egy kis figyelem kell, csak szeretet, odafordulás, és a problémák megoldásának a lehetősége megmutatkozik.

Lélektől lélekig

Azt tapasztalom, hogy a gyermekek többsége nincs felkészítve a következő lépésre. Akkor is, ha boldogan várják az iskolát, nem tudnak felkészülni az érzésre, hogy milyen lesz az új helyzet megélése. A fejük felett, rajtuk kívül döntenek a felnőttek, és viharzanak el mellettük a meg nem értett információk.

A gyermek belekényszerül a mindennapi harmóniát nyújtó környezetből, életrendből kiszakadva egy idegen helyzetbe, ahol, ha nem érett arra, teljes ellenállással védekezik. Sír, rúg-kapál, „megnémul”, dadog… – kiben mekkora fokú szorongást idéz elő a biztonság érzésének az elvesztése.

Az óvodából az iskolai életbe való átlépéshez ezért fejlesztő, mesés értékelést is készítek. Az üzenet búcsúlevél formájában jut el a gyermekekhez.

Azért írok mesét a gyerekeknek, mert szeretném megérinteni a lelküket, szeretnék utoljára, útravalóul, személyes jó tanácsot adni nekik. Megmutatni benne, milyennek tűnnek ők a külvilág szemében, mi az, amit elértek, és mi az a következő lépés, ami a vágyaik megvalósításához vezető út. 

Amikor felolvasom a csoportomnak a róluk szóló meséket nevek nélkül, alig várják, hogy felismerhessék, kiről szól a történet. Még egyszer sem nyújtották ketten a kezüket, még egyszer sem tévedtek, de mindannyian megöleltek…

Szeretetkalács

Valahogy minden óvoda bevonja a szülőket a mindennapi tevékenységükbe vagy az ünnepi készülődései alkalmával. A mi csoportunk műsoros teadélutánra invitálja őket, mert osztott nagycsoportunk, iskolaelőkészítő jelleggel, ezt lehetővé teszi.

Míg fiatalabb voltam, minden alkalomra két napig sütöttem. Évtizedekig terített asztallal vártam a vendégeket. Valamikor volt partnerem benne, de legtöbbször egyedül csináltam. Mára maradt belőle a szeretetkalács, ami egy olyan szív, aminek az egyik és a másik oldala is egy külön nagytepsiben sül ki. Az egyik fele mákos, a másik diós vagy fahéjas. Az asztal közepére, a fő helyre kerül, és mindenkinek szelünk belőle. Ma már a szülők süteményei díszelegnek körülötte, meg az ovis szálas teáink vagy a „gazos” limonádé, aminek minden alkotó gyógynövényét a kiskertben termeltük a gyerekekkel. Attól olyan finom, egyedi és kívánatos.

Mi, óvodapedagógusok tudjuk, hogy minden készülődésnek az eleje a leghosszabb: a tervezéssel, a lehetőségek felmérésével, az eszközök beszerzésével, elkészítésével, a megalkuvásokkal, a gyerekek, kollégák motiválásával. A közepe a legrizikósabb a haladás miatt; mert egyik nap a mellékszereplő, másik nap a főszereplő, utána meg az összes pedagógus lett beteg és hiányzik felváltva. Közben új megoldásokat kerestünk, kétségbe estünk, külső tényezők tépázták meg a terveinket; aztán levitték az eddig mulasztó gyermeket a nagymamához, mert „unokázna egyet”. Ám, ha mégis összeáll a műsor, akkor a vége, az előadás, az már maga a megkönnyebbülés.

 Találkoztam olyan szülővel, aki felháborodva közölte, hogy mit képzelünk, hogy ilyen terhet rovunk az anyukákra, hogy „el kell” jönniük az anyák napi műsorra, mikor ő például fontos munkahelyen dolgozik, nélkülözhetetlen beosztásban…Tizenkét éve szégyenkezem, hogy a Minden mellett erre nem gondoltam, addig a pillanatig. Máskor találkoztam, olyan „lelkes” szülővel is, akinek az egész felkészülés két hete alatt hiányzott a gyermeke az óvodából, de az ünnep napjára beküldte, hogy nehogy lemaradjon a szereplésről. Kerekedő szemeim elhomályosodása, vérnyomásom hirtelen megemelkedése valamit közölhetett a szülővel, mert fülzúgásom ellenére is hallottam: „Hiszen ma előadtok valamit. Ugye? Írtátok régen, de jól emlékszem, hogy ma van? Tudod, szeretném videóra venni, hogy milyen ügyes a kicsi, meg hát a keresztmama is megnézheti majd a videón…”

Ilyenkor elgondolkodom, hogy egyes szülők mit képzelnek a munkánkról. Lelombozódok a szomorúság partján és kiszáradt leveleim alámerülnek az önsajnálat tengerébe. Ebben a reményvesztett állapotban láttam meg, hogy egyik jóhírű pékségben már van „szeretetkalács” nevű termék. De, hát, hogy lehet? Én előbb kezdtem gyúrni. Akkor még nem is találták fel ezt a céget. Megnőtt egy óvodásom és pék lett??? Most pedig sokszorosítja a találmányomat?

Végül arról írok, ami a pályán tart. A hálás szülőkről. Akik szeretik a gyermeküket, és mindent megtesznek értük, és becsülik a munkánkat. Szerencsére sokan vannak. Ez a köszönet nekik szól, mindegyiküknek.                                                                                                                                 

Ezt a levelet a 2022 -es karácsonyi teadélután után írtam, köszönet gyanánt; de minden szerető, együttműködő szülőről szól. Veletek és értetek dolgozunk. (A gyerekek és mi.)

„Köszönöm szépen a kedves, megtisztelő ajándékcsomagot, amit a csoport közösségétől kaptunk. A legszebb ajándék a teadélutánon mégis ti voltatok. Gyönyörű ruhákba csomagolva, mosollyal, türelemmel, süteményvirágokkal feldíszítve magatokat.

Ti minket néztetek. Mi viszont titeket láttunk. Láttátok a műsorunkat, mi pedig végig néztük a tiéteket… 

15.29: egy perccel a műsor kezdése előtt:

            –         Juli néni, félek! 

–           Én is féltem, Marci, de már nem kell. Rég túl vagyunk a lényegen. És jól szórakoztunk. Emlékszel? Ez a műsor vége… tényleg – cirógattam meg a buksiját.

Ez az előadás nincs, ha ma, Marci nem gyógyul meg. Ha Dóri 10-re varázslatos módon nem terem előttünk a csoportban, hosszas hiányzás után, mégis felkészítve. Ha a Timike két nappal előbb költözik el Spanyolországba. Ha a hétvégéken az anyukák, apukák nem szakítanak a kevés idejükből mégis erőt, időt a szöveg tanításra. Ha nem kezd el mindenki gondolkodni, hogy mit gyúrjon össze, mit süssön ki, mikor menjen el a boltba, hogyan oldja meg, hogy ma pontosan itt legyen; mit vegyen fel, hogy készítse össze a fehér ingeket. Ha a „királyok” nem hagyják abba a nevetést a „pásztorok” viháncolása miatt. Ha „Mária” bepánikol, ha egy „angyal” lerántja a szárnyával a fenyőgirlandot kászálódás közben…

Ha Zsófiék nem szakítják meg a síelést, és nem utaznak mérföldeket vissza ezért a 15 percért.

Ha egy anyuka azt mondta volna: elegem van… Ha bárki feladta volna bármikor. De nem. Ami a gyereknek fontos, az nekünk is. Része az életünk könyvének és tudjuk, hogy mi is az övének. 

Ott kezdődött nekünk a műsor, amikor hazaértek a szövegek hozzátok:

„Na neee…hidd el kisfiam, egy percem sincs ezt tanítani most… De majd, persze.” 

„Úristen! Mi itt sem leszünk. Testben”.

„Kiosztottátok a szerepeket? Mert mi elköltözünk. Még nem mondtam?”

” Nincs meg egy paraván, elfogyott a festék…elszakadt a cérna…”

Ez a műsor mindnyájunk szeretetkalácsa volt. Mindenki hozzátett egy-egy alkotó elemet a gyermekért, aki része az egésznek. És mi, együtt, támogatva, kenegetve sütöttük ki ezt a kalácsot, ami nem volt nagy, de benne volt az anyag, benne a szeretet, a gondoskodás, ami összekovászolta.

Ez a műsor vége, ez a happy end, Marci. Kezdődik. Mosolyogj!

Boldog szeretet ünnepét kívánok mindnyájatoknak!”

 „Juli néni”

 (A szövegben szereplő nevek nem felelnek meg a valóságnak.)