31.

Fél pár cipő – maradhat?

Lurkócskáim harmadik éve járnak az Alma csoportba. Lassan iskolaéretté válnak, mégsem telik el nap úgy, hogy ne követnének el valami kópéságot, vagy ne keverednének valami galibába. Fokozottan igaz ez, ha kitesszük lábunkat az óvoda területéről. Mivel sok kis gyerekünk a szüleivel nem jutna el moziba vagy bábszínházba, több olyan programot szervezünk számukra, melynek során egy kicsit kirándulhatunk. Még akkor is, ha sokszor szinte „minden képzeletet felülmúló” helyzetekbe kerülünk. Mint ahogy ezt a következő történetben olvashatjuk.

Ősszel óvodánk egy mozifesztiválra kapott meghívást a közeli nagyváros Művelődési Házába.

• Lurkócskák! Mit szólnátok hozzá, ha moziba mennénk?
• Jaj, de jó! Menjünk…

Így kezdtünk neki a program megszervezésének, majd a szülők beleegyezésével a zsebünkben boldogan vártuk a napot, amelyen moziba indulhatunk.

A történethez hozzátartozik, hogy néhány hete csúnya, alattomos vírus támadt rá kis társaságunkra. Egy-két Lurkócskát kórházba is kényszerített rövid időre. Szerencsére a többség két nap alatt átesett a betegségen, miután közelebbi kapcsolatba került a lavórral, vödörrel, wc-kagylóval. A mozi napján a már hiányzó gyerekek mellé még két lavórölelő csatlakozott, és maradt otthon. Sajnos, aki megérkezett az óvodába, azok közül is volt, aki többször a csap felé igyekezett szájára szorított kézzel. Így ő sem tudott velünk tartani.

…

• Indulunk! Vegyed a kabátod!

Zsuzska sápadtan pislog felénk. Már tízórai közben is gyanús volt.

• Nem vagy jól?
• Nem.
• Fáj a hasad?
• Nem tudom.
• Hányingered van?
• Lehet. – és görbül a szája. A mozit siratja, ahová érzi, ő most nem jut el.

Egy gyors telefon a szülőknek, akik azonnal indultak is érte, így ő otthona kényelmében lépett gyorsan a gyógyulás útjára, a moziról viszont sajnos lemaradt.

Vidáman lépkedünk a buszmegálló felé. Lurkócskáim izgatottak, hiszen kisvárosi ovis csoport lévén sokan még tömegközlekedésben sem vettek részt.

• Jön a busz! Felszállás!

…..

Rövid buszozás után megérkeztünk a buszvégállomásra, ahol mostoha időjárási körülmények fogadtak bennünket. Sütött a nap, de esett az eső. Egy gyors zápor kapott el bennünket, ami annyira volt elég, hogy elővegyük az esővédő felszerelést és eláztassuk.

A Lurkócskák szülei gondosan odakészítették a szükséges eszközöket (esőkabát, esernyő), de a megfelelően kiképzett gyerekek nem tartoztak a felszereléshez.

Ebből adódott a bonyodalom.

• Nem tudom kinyitni!
• Nem találom!
• Hogy kell felvenni?

Katica néniék siettek esernyőt nyitni, esőkabátot keresni, kapucnit felhúzni…

• Ez nem az eleje! Nem látok!

Ekkor már életet menteni szaladt az óvónő sereg, bele ne fulladjon valaki a nylon kabátba. Közben az égi áldás csak hullt, csak hullt a fedetlen nevelőfejekre, mert a saját kapucnit nem volt idő felhúzni.

• Indulunk!
• Ne szúrd ki az esernyővel a másik szemét! Még szüksége lesz rá a moziban. 

Mire útra keltünk, a zápor elállt, de mi csuromvizesek voltunk. Kapkodtuk lábainkat, mégis kicsit késve érkeztünk meg a tett helyszínére.

            A mozigépész nagyon sietett, mert a mi fél óránk után nagyobbacska gyerekeket várt a vászon elé. Nekünk tehát 30 perc jutott A „Kiskakas gyémánt félkrajcárja” és „A telhetetlen méhecske” című nagy sikerű alkotásokra, mely a kisebbeket sem kötötte le igazán. Az első két percről lemaradtunk; az előtérben uralkodó hatalmas csend szintén erről árulkodott. Bár az én fejemben megfordult, lehet, hamar jöttünk. J A színházterem nézőterére, hogy ne zavarjuk a félig lenyűgözött közönséget, felülről terveztük a bejutást. Ahogy beléptünk, koromsötétség fogadott bennünket és a mozivásznon is éjszakai jelenet foroghatott (talán a török császár épp álmában találta ki, hogyan fossza meg a kis kukurikút a gyémánt félkrajcárjától), mindenesetre ez rajtunk nem segített. Lelki szemeim előtt már láttam a nézőtér alján egy kupacban vergődő Lurkócskáimat, ahogy játékos kis lábaik kikandikálnak a huncutul megalkotott halomból. De jött a modern kor vívmánya, a mobiltelefon. Nem törődve a kiskakas által lefoglalt nézősereggel, bekapcsoltam a zseblámpáját, és magam elé világítva megindultam a biztonságot nyújtó ülések felé. Közben a hátamra csapódó kis kezekből arra következtettem, hogy talán nem elég az én lábam elé világítani, mert attól ők még ugyanúgy nem látnak semmit. De az én Lurkócskáim tűzön-vízen, sötéten keresztül követnek engem, így a legtermészetesebb volt számukra, hogy ez így rendben lesz.

Jelentem, így is lett! Senki sem gurult le!

Végre mi is „lenyűgöződhettünk” a gyémánt félkrajcártól. A kiskakas után pedig következett a méhecske, de az állhatatos sötétség most sem oszlott el.

Azaz, egy kicsit mégis. Panka – szerencsére karnyújtásnyira tőlem -, kétségbeesve fordul felém: – Katica néni! Világít! – és közben felém nyújtja a reggel már megcsodált sapkáját, ami tényleg szebbnél-szebb színekben villog a vaksötétben. Kikapom a kezéből és legszívesebben ráülnék, hogy fényét vessze, de Katica néni az ilyetén egyszerű problémamegoldásnak nem híve. Meg hogy is nézne ki a Lurkócskák szemében! Végig tapogattam a kutya/nyuszi/bármi hosszú fülét, kitapintottam valami műanyagot, amit megnyomva még gyorsabban kezdett villogni a sapka, de még egy kattintás után jótékony sötétség borult újra körénk. Panka érdeklődve figyelte a jelenetet, és nyújtotta kis kezét a kutya/nyuszi/bármiért, de én a világ minden kincséért ki nem adtam volna a kezemből a pajkos kis holmit. Csak az óvodába menet kapta vissza. Akkor bezzeg már senkit nem zavart volna a villogásával, mégis fényeffektusok nélkül kuksolt Lurkócska fején.

            Mikor a méhecskével is végeztünk, indulni készültünk. Tudtuk, hogy jönnek az iskolások, így összeszedtük a holminkat, hogy a kijárat felé induljunk. Legalábbis azt hittem…

            Én cselesen, az előző sorok valamelyikében eléjük kerültem, hogy legyen, akit követnek, hisz a már fényét vesztett fejfedő híján, újra csak én voltam a „fény” a sötét nézőtéren. De amíg ezt a műveletet végeztem, megtörtént a baj.

            Diadalittasan néztem hátra, itt vagyok, kövessetek, amikor is Lurkócskákkal bedugult nézőtéri sort vettem észre, ahonnan a következő kiáltások hangzottak felém:

• Beesett a cipő!!!

Milyen cipő!?!? Hová??? Kinek nincs a lábán cipő?!

            Visszatrappoltam az előttük lévő sorba, nem törődve a szembe jövő forgalommal. Reméltem, hogy ott megtalálom a pajkos, huncutul jó kedélyű, játékos cipőt, és elszivároghatunk a kínos helyzetből.  Amikor odaértem, láttam, hogy egy hanyagul fedél nélkül hagyott szellőző felé merednek a riadt Lurkócska szemek.

            Ott bent van a cipő!!!

            A nézőtéren ezekből a szellőzőkből két méterenként van egy, gondosan a székek alá rejtve. Mindegyiken van fedél, kivéve egyet, és az én Lurkócskáim egyből felfedezték ezt az egy, senki által nem is sejtett hiányosságot. A fölötte lévő sorból a lyukat elérni minimum Nyúlánka nyúlánkságára lenne szükség, azonban a mi esetünkben egy Lurkócska apró lába is elég volt. Csodálják, hogy büszke vagyok rájuk?!?

            A világ dolgaira nyitott, érdeklődő gyerkőceim között a jelenet a következőképp zajlott (amit persze csak később mertek nekem elárulni):

• Peti! Befér abba a lyukba a lábad? – kérdezte a legkisebb Lurkócskámtól Zsolti, az Alma csoport „bajkeverője”.
• Nem tudom. – S máris nyúlik az a csepp lábacska, mert ezt a kérdést bizony meg kell válaszolni. A lábacska a lyukban, a kérdésre a válasz megvan. Most jön a neheze. A lábacska ugyanis befér, de kifelé az út nem ilyen egyenes. A cipőcske sarka beakad a lyuk szélébe, s az apró lábacska cipő nélkül bukkan elő a cipőnyelő lyukból.
• Én ebből mit sem sejthettem még ekkor, hiába vetettem be oknyomozó képességeimet:
• Peti! – kérdeztem. – Hogy esett be a cipő a lyukba?

            Néz rám könnyel telt szemekkel, és nem és nem tudja a választ. Arca azt fejezi ki, hogy ő a környéken sem volt, a pajkos, huncutul jó kedélyű, játékos cipő egyszer csak leugrott a lábáról és belebújt a fránya cipőnyelő lyukba.

            Ezen a ponton már magam sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, ezért gálánsan levonultam a tett színhelyéről, megoldani a problémát.

            A moziban dolgozó, rendkívül készséges fiatalember egy hosszú csipesszel érkezett (ezek szerint felkészültek voltak; biztos sok cifraságot találtak már a lyukban), én meg, a bevált mobiltelefon zseblámpa módszerrel világítottam a nézőtér alá. Mondanom sem kell, mindeközben megtelt a színházterem a nagyobbacskákkal, ők is jöttek mozizni. Az őket kísérő tanítónénik, a „mit kerestek?” kérdés után, fulladozva a nevetéstől bár, de készségesen vették elő saját zseblámpás telefonjaikat, és több irányból vettük górcső alá a tettest. Mivel azonban a nézőtér alatti terület lejt, a cipőcske olyan helyre csúszott, ahol hosszú csipesz nem foghatta, kutató szem és zseblámpa nem láthatta. Feladtuk.

            A mozigépész sem volt a keresés folytatása mellett, mert elkezdődött az iskolások lenyűgözése. Kisomfordáltam a nézőtérről – újra a vaksötétben, gombócban lezuhanás nélkül -, hogy megriadt, fél lábon sorakozó Lurkócskámat megkeressem az előtérben. Mit volt mit tenni, ezt a kalandunkat anyukája tudomására kellett hoznunk, hiszen Petinek valamiben haza kellett mennie. Így anyuka jött, cipőt hozott és magában sírva, nevetve útjára engedte megszeppent csapatunkat a gonosz Művelődési Házból, ahol cipőnyelő szellőzők várják a pajkos, huncutul jó kedélyű, játékos Lurkócskák cipőcskéit.