29.

- mesék az oviról sorozat -

Péterke megszelidítése

„Úgy gyönyörködj a fiatalokban, mint akik téged folytatnak majd.
 De ne a magad vágyait, emlékeit álmodd újra bennünk:
 ne kényeztesd, ne ünnepeld, ne szidd, inkább szeresd
és érdemük szerint  becsüld meg őket.
 Légy okos ellenállás, jó gát, tiszta meder, hogy növekedjenek,
mint súly alatt a pálma, hogy önerejükkel törhessenek utat maguknak,
s ne nyelje el őket lápok iszapja, sivataghomok.”

(Keresztury Dezső)

A gyermek szociokulturális környezetének rövid bemutatása 

A kisfiút, akiről írni szeretnék – nevezzük Péternek – óvónői pályám kezdetén ismertem meg. Védőnői javaslatra 3 évesen került az óvodába 1986. szeptemberében. Az első kiscsoportomba járt. Gyermeki arcvonásai még ma is élénken élnek emlékezetemben.

 Az óvodába kerüléskor testi fejlettsége életkorának megfelelő volt. Nagymozgása elmaradt életkori szintjétől.  Lábujjhegyen járt, gyakran elesett, lépcsőn csak utánlépéssel, kapaszkodva, segítséggel tudott közlekedni. Mozgása összerendezetlen volt. Beszédfejlődése elmaradt az életkori szinttől: csak mutogatott, illetve csak néhány alapvető szót mondott. A kérdéseket, utasításokat nehezen értette meg. A védőnő is azért javasolta a mielőbbi óvodába kerülését, mert látta a fejlődési lemaradásokat. Úgy ítélte meg, hogy a rendszeres fejlesztéssel, törődéssel Petike hamar felzárkózhat csoporttársaihoz.

Magatartásával, furcsaságaival már az első napon felkeltette a figyelmemet. Úgy gondoltam, érdekes lesz megfigyelni a gyermek társas kapcsolatainak alakulását: a felnőtt-gyermek kapcsolat szintjét, fejlődését, illetve a gyermekekhez való viszonyát, a közösségbe való beilleszkedését. Számomra kihívást jelentett, hogy megtalálom-e az utat Péterkéhez, illetve mi az a „kulcs” ami a kisfiú belső világát nyitja.

A család bemutatása

Péter 2,5 éves korára került óvodába. Anyuka leányanyaként szülte. Hosszas apasági eljárás után állapították meg az apa kilétét. Az anyuka és a gyermek az anyai nagyszülőknél laktak, az anya három középiskolás korú testvérével együtt, ahol nagyapa alkoholista volt. Napi szintű jellemzője volt a családi életnek a veszekedés, civakodás. Az anyuka fiatalon (19 évesen) szülte a gyermekét, szakképesítéssel nem rendelkezett, abbahagyta a kereskedelmi iskolát, kisegítőként dolgozott egy zöldségesnél.

Családlátogatás során rendet, tisztaságot találtunk.  Egy pici szobában laktak, a gyermekkel, alapvető bútorokkal berendezve: ágy, szekrény, asztal. Péterke ápolt volt, ruházata szegényes, de tiszta. Kevés játék. Anyuka halk szavú, bizonytalan. Különösen a gyermeknevelést és a jövőjét illetően nem voltak elképzelései. A családlátogatás során a szót a nagymama vitte, aki hol az anyukát szidta (mert 3 embert is megjelölt vélhető apaként), de szidta a gyereket is, mert rossz, és szidta a férjét is. Úgy tapasztaltam, hogy a nagymama mindenkit félelemben tartott, akinek az egyetlen nevelési módszere a verés volt. Mivel Pétert mindenki „nevelte”, így hát ő kapott a legtöbbet.

A család nevelési  szocializációs funkciója

Egyre több vizsgálat bizonyítja azt, hogy a személyiség és a sajátos emberi tulajdonságok nem csupán biológiai és nem egyéni pszichikai rendszerhez kötött lélektani jelenségek, hanem szociális képződmények. A gyermek a családba születik, és itt megy végbe a mikro miliőben az „emberré válás” szocializációs folyamata, a vele született adottságok társas kialakítása.

A szocializáció részben akaratlan öntudatlan, természetes mindennapi családi hatások által megy végbe. Olyan tényezők által, mint pl.: a család társadalmi helyzete, az életmódja, az élet stílusa, az apa és az anya egymáshoz való viszonya, a szülőknek gyermekeikhez fűződő kapcsolata, a munkamegosztás alakulása a családban, nézetek, elvek, világnézet, motivációk stb. Az utóbbi években egyre nagyobb jelentőségűnek mutatkozik a különböző vizsgálatok eredményeképpen a korai családi szociális hatás. Ebben a mikro csoportban tanulja meg a gyermek megismerni környezetét és önmagát, itt sajátítja el az együttélés szabályait, a szokásokat, egyszóval:

                                               itt válik társadalmi lénnyé.

Ebben a kis csoportban az összetartozó személyek közt kialakuló kapcsolatok jellemzője a személyesség és a kölcsönösség. Itt zajlik az identifikációs tanulás. A gyermek megfigyeli a spontán szülői interakciókat, azok sémáit leképezi magában. A szülőkhöz és a magatartási sémához fűződő érzelem, motiváció készteti a gyermeket tevékenységre, melyben utánozza a látott viselkedést.

A családi nevelésnek vannak olyan sajátosságai, amelyek más nevelési tényezőknél hiányoznak, vagy legalábbis nincsenek meg olyan mértékben, mint a családban:

  • Ilyen a szülői szeretet, a szülői kötelezettségérzet, emocionális érdekeltség a gyermek sorsában, melyet a szülők sokkal magasabb szinten valósítanak meg, mint bármely más ember. Csak a gyermekhez való igen intenzív érzelmi viszony, figyelem, bizalom, szeretet tesz képessé arra, hogy sokszor az önmegtagadással, az önfeláldozással határos módon viselje szívén a gyermek sorsát. Ez leginkább a szülőknél található meg.
  • A családban fejleszthetők ki legjobban a gyermeki személyiség emocionális tulajdonságai. Jelenleg a család nélkül nevelődött gyermekek éppen e téren mutatnak elmaradást: érzelmileg szegények, sivárok.
  • A családban formálódnak a gyermek erkölcsi érzelmeinek alapjai, melyek tükrözik a családi életben megvalósult normákat: az idősebbek tiszteletét, egymás segítését, a „jó” és a „rossz” konkrét formáit. Az erkölcsi szokások, tradíciók a családban hagyományozódnak, ezért igen fontos a szülők és az idősebb családtagok példamutatása az erkölcsi eszmények, törekvések, szokások kialakítása szempontjából.
  • Igen fontos a család hatása a gyermek „meggyőződésének”, „elveinek” kialakulása terén is. Ezek a gyermekkorban érzelmileg megalapozva alakulnak ki, a viselkedés mechanizmusával rögződnek és megszokássá válva megszilárdulnak.

Végeredményben a spontán családi hatások mellett érvényesül a többé-kevésbé tudatos, szándékos, személyiségformálást célzó nevelés is.

Ez a tudatosság a mai társadalomban már elkezdődhet akkor, amikor a házaspár megválasztja a gyermek születésének időpontját, és ezzel egyeztetni tudja a gyermeknevelést a család más szféráival.

A spontán szocializálás és a tudatos nevelés párhuzamosan folyik, el nem választhatóak. Ezért mondhatjuk: „minden nevel”, mert minden hatást gyakorol a gyermekre, nemcsak az, amikor szándékosan akarják a szülők gyermeküket irányítani.

A család mellett más intézmények is befolyással vannak a gyermek személyiségének alakulására: bölcsőde, iskola, gyermekintézmények, ifjúsági szervezetek, stb. A szocializáció is egyre „társadalmasodik” (könyvek, újságok, tömegkommunikáció, stb.). Mindezek egyre nagyobb mértékben kapcsolódnak be a felnövő nemzedék személyiségformálásába.

Mivel növekszik a felnőtt életre való felkészülés mennyiségi és minőségi követelménye, ennek a család szerepe ebben a társadalmilag kiszélesedett folyamatban nem csökken, hanem bizonyos mértékben átalakulnak a családban folyó szocializáció és nevelés súlypontjai.

Ha a család a saját feladatait megfelelően akarja ellátni, mindenképpen figyelembe kell vennie a többi szocializációs és nevelési tényező működését és követelményeit. Együtt kell tehát működnie, és a sajátos, más intézményekre át nem hárítható feladatait kell összehangolni az elvek, értékek, normák terén. Tehát a folyamat koordinálása, az együttműködés megvalósítása vezethet eredményre.

„… a gyermek nevelése elsősorban a család joga és kötelessége, s ebben az óvodák kiegészítő szerepet játszanak.”[1]

Az óvodai nevelő munka a családi nevelésre épül. A család és az óvoda összhangja a nevelésben a gyermek személyiségfejlődésének szempontjából rendkívül fontos. Az óvoda funkciója – a családi nevelés kiegészítőjeként: a kortárs kapcsolatban történő szocializálás.

A jó kapcsolat feltételei:

  • az óvoda és a család egyenrangú félként élje meg az együttműködést,
  • nyitott kommunikáció,
  • az őszinte, ítéletmentes kapcsolat.

Lényeges, hogy belássuk: a családi nevelést semmi sem pótolhatja, ugyanakkor vannak helyzetek, amikor az óvodának át kell vállalnia a család által meg nem oldott feladatokat is. Az együttnevelést a kölcsönös bizalom és a gyermekért érzett felelősség teheti harmonikussá. Az óvodapedagógusoknak el kell nyerniük a szülők bizalmát.

Ezt segíti:

  • pedagógiai felkészültség,
  • pszichológiai felkészültség,
  • megfelelő stílus kialakítása.

A gyermek helye az óvodai csoportban

A családot követő szocializációs színtér jelen esetben az óvoda. Az óvodában találkozik először a gyermek egy olyan idegennel, akivel a napjait tölti majd. Fontos, hogy az óvodapedagógus és a gyermek között pozitív érzelmi viszony, kötődés alakuljon ki. Elengedhetetlen, hogy a gyermek a csoportjában jól érezze magát: érzelmi és tárgyi biztonságban legyen. Az óvoda tárgyi és személyi feltétele – minden körülmény – a gyermekek életkori sajátosságaihoz, egyéni szükségleteihez igazodjon, így biztosítva az optimális testi-lelki fejlődést.

A gyermek beszoktatása

Az óvodai beszoktatás fontos alapelvei:

– a fokozatosság, a családdal való együttműködés,

– a türelem: a gyermek saját ütemének, érzelmi állapotának figyelemmel kísérése,

– az empátia,

– és a tolerancia.

Az anya, vagy más családtag jelenléte biztonságot ad az első napokban, segíti az óvodapedagógus és a gyermek közötti kötődés kialakulását. Az új környezethez való alkalmazkodás hosszú folyamat. Segíti ezt, ha a szülő információt nyújt az otthoni nevelés tartalmáról, a gyermek fejlődésének sajátosságairól.

 A beszoktatás hetén Petike édesanyjával érkezett az óvodába. Az első napokban csak rövid ideig voltak a csoportban. Édesanyja ölébe bújt, nem reagált az óvónők közeledésére, a felkínált játékot sem fogadta el. Nem vette fel a szemkontaktust sem. Néha ki-kinézett a gyerekekre. Az anyai öl biztonságából szemlélte a játszókat. A felkínált folyadékot sem fogadta el.

Minden nap az édesanyjával érkezett, de szorongása napról napra oldódott. A felnőttek felé kicsit nyitottabb lett, de a gyerekek közeledését nem fogadta el. Csak egyedül játszott. Legtöbbször egy piros autót tologatott. Ha megközelítették, vagy el akarták kérni a játékot, agresszióval, dühhel válaszolt, pánikszerűen szaladgált és lerombolt mindent maga körül. Nem igényelte a „babusgatást”, ha próbáltuk megfékezni, hevesen tiltakozott, ütött-vágott mindenkit. A simogatást sem tűrte. Minden felé irányuló mozdulatot támadásnak vélt: a karja felemelésével védte a fejét.

Hosszas, türelmes, kitartó próbálkozásomnak köszönhetően sikerült a gyermek bizalmát elnyernem. Úgy tapasztaltam, hogy a fiatal anyuka hálásan fogadta a javaslatokat és tanácsokat.

Szociális képességek fejlődése

Petike óvodai élete során megszerette az itt dolgozókat, reggel már örömmel jött be. A gyermekekkel való viselkedése azonban kiszámíthatatlan volt. Egyes napokon magányosan, csendesen játszott: építgetett, autózott, szerette az asztali forma azonosító játékokat. Olyan napokon, amikor zaklatottan érkezett, agresszív, kötekedő magatartást tanúsított a gyermekekkel. Kiragadta társai kezéből a játékot, de nem játszott vele, hanem kis idő múlva eldobta. Lerombolta a gyerekek építményeit. Néha agressziója saját maga ellen irányul: kockával ütögette a fejét, rugdosta a szekrényt. Levetette magát a földre és ordítva tombolt. Ilyenkor csak saját óvónője tudta megvigasztalni, szép szóval, türelemmel, szeretettel. Sajnos viselkedése miatt a gyerekek elkerülték, nem keresték a társaságát, nem barátkoztak vele.

Péterke megszelídítése

Péter, akiről a történet szól, tele volt tövisekkel. Reggelenként az volt az első tette, hogy feldöntötte, amit a pajtásai megépítettek. Aki szembe szállt vele, azt megverte, megrugdosta. Kétségbeejtő volt vad indulata. Ha kérdeztem, miért tette, lehajtotta a fejét, összeszorította a fogát, máskor pedig pimaszul az arcomba nevetett. Naponta ismétlődtek ezek az esetek. Sokat tűnődtem, gyötrődtem, kerestem a módját annak, hogy magatartásán változtassak, sajnos eredménytelenül.

A családi példát magával hozta az óvodába, s indulatait is. Figyelemmel kísértem szinte minden tettét, hogy a verekedéseit minimálisra csökkentsem. Amikor verekedett, szaladtam, gyorsan megfogtam a kezét, hogy ne üssön tovább. Egy verekedés alkalmával különös dologra lettem figyelmes. Hogy megvédjem a pajtását, magamhoz vontam, átöleltem. Abban a pillanatban elszállt az ellenállása, engedékenyen bújt közel hozzám és ő is átölelt. Nem is tudom elmondani, milyen öröm volt ez számomra. Éreztem, hogy közelebb kerültem hozzá. A gyengédség, az „anyai ölelés” volt Péterhez a kulcs.

Péter esete bizonyítja, hogy bármilyen nehéz is, bármennyi kudarc ér, szüntelenül keresnünk kell az egyénnek megfelelő nevelési módot. Ebben az esetben okok sorozata vezetett el az agresszív magatartásig:

  • az apa hiánya (csonka család),
  • az anyával való pozitív érzelmi kapcsolat hiánya, szeretethiány,
  • negatív környezeti ráhatások (negatív példa a családban),
  • helytelen nevelési módszer (verés),
  • a vele szemben tanúsított agresszív magatartás negatív érzelmeket, fékezhetetlen indulatokat szült,
  • érzelmi labilitás.

Magatartása javulhat:

  • szeretetteljes légkörben, pozitív érzelmi viszonyok között,
  • sikerélmény esetén,
  • amikor az őt foglalkoztató legfontosabb kérdésre megnyugtató választ kapott,
  • kikerült a negatív környezeti hatások közül, családi élete megkezdődik,

Sosem szabad elveszíteni a gyerekbe vetett bizalmunkat. A sok próbálkozás, a gyerek megismerése, az okok feltárása eredményre kell, hogy vezessen, s ez adja a mi munkánk szépségét!             


[1] Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja

Kapcsolat

Írj nekünk: