Az ottalvós buli
Tizennyolc együtt töltött év után a kolleganőm, jó barátnőm, nyugdíjba készült. A közös munkánk eredménye egy jó hírű, vegyes csoport, sok-sok emlék, számtalan élmény, rengeteg munka, boldog gyerekek, és hálás szülők sora. Bizonyára voltak nehéz napjaink is, de azokat hamar elfelejtettük. Soha nem féltünk új ötleteket kipróbálni, merész dolgokat megvalósítani. Mindezeket manapság innovációnak hívják, abban az időben, mi csak próbáltuk új lehetőségekkel színesíteni a mindennapokat. És egy ilyen új lehetőség még hátra volt.
Amikor egy-egy hosszúra nyúlt program miatt csak este tudtunk hazamenni az óvodából, másnap kora reggel pedig már kezdenünk kellett a műszakot, gyakran mondogattuk, hogy „akár itt is alhatnánk!” A szeretett óvodánkban, a gyönyörű csoportszobánkban, ami a hosszú évek alatt második otthonunkká vált. Ahogy közeledett az utolsó együtt töltött munkanapunk, mindketten éreztük, hogy eljött az idő, hogy megvalósítsuk végre az egyik régen dédelgetett álmunkat, az „ottalvós bulit”. Természetesen nem csak mi ketten készültünk ott aludni, hanem a gyerekeink is. Egy részük legalábbis.
29-en voltunk abban a nevelési évben. Három-hét éves korú gyerekek, vegyesen. Mindketten szerettük a vegyes csoportot, világ életünkben így dolgoztunk, mint egy igazi, nagyon nagy család. Kiaknáztuk ennek minden előnyét, és nemigen éreztük semmiféle hátrányát. Ezúttal is adta magát a lehetőség, hogy az iskolába készülő nagycsoportosainkat hívjuk meg egy éjszakára az óvodába. Ám ők csak heten voltak, ezért úgy határoztunk, hogy az előző évben ballagókat is meghívjuk – akikkel egész évben többször is találkoztunk, hiszen a csoportunkban hagyomány, hogy a nyílt programjainkon szívesen látjuk a kis elsősöket is. Hatalmas volt az örömük, amikor megtudták, hogy a pizsama-partira is hivatalosak. Így történt, hogy tizennégy hétévest vártunk azon a szép júniusi délutánon.
Izgatottak voltunk. A gyerekeink örömteli várakozása megnyugtató volt, de nem tudtuk, mit gondolnak a szülők. A hétköznapok feltétlen bizalma, amivel megtiszteltek minket nap mint nap, vonatkozik-e vajon az éjszakára is? Ránk merik-e bízni éjjel is a gyerekeiket? Örömteli kíváncsiságot, vagy aggodalmat látunk majd a szemeikben, amikor este visszahozzák a gyerekeket és átadják nekünk a gurulós bőrönddel, alvókával, esetleg gumilepedővel, a „csakebbőlisszaakakaót” bögrével, a megfelelő esti fogkrémmel érkező szemükfényét? Milyen lesz az éjszaka? Sikerül-e elaltatnunk mindannyiukat, vagy kérjük, hogy tartsanak telefonügyeletet az anyukák? A nappalok magától értetődő természetessége működik-e éjszaka is a gyerekek között? Számtalan kérdés motoszkált bennünk, ami aztán, mint a szappanbuborék, pattant szét, amint megérkeztek azon a péntek délutánon, tisztán és illatosan, megilletődve és várakozással telve, boldogan. A szülők is könnyedén vettek búcsút a gyerekektől, s mi titkon azt reméltük, hogy egy gondtalan estének néznek elébe. Ez – mint ahogy később elmesélték – így is történt.
A gyors gyülekező után hamar nekiláttunk, a vacsora elkészítésének. Átrendeztük a csoportszobát, hogy legyen elegendő helyünk a tervezett tevékenységeknek. Összetoltuk az asztalokat, egy-kettőre megterítettünk – ez négy év naposkodás után már igazán nem jelentett problémát. A segítségünkkel elkészültek a szendvicsek, kakaót főztünk, és hamarosan nekiláttunk a vacsorának. Olyan érzésünk volt, mintha egy – általunk már olyan jól ismert – évfolyam-találkozón lennénk. A fiúk harsányan, anekdotázva, a lányok kuncogva, cseverészve vacsoráztak. Miközben leszedtük az asztalt (!) csengettek. A gyerekek legnagyobb örömére megérkezett a meglepetés-vendégünk, Bobo, aki az óvodai összejöveteleinken annyiszor szórakoztatta már őket, és akiért mindannyian rajonganak. Többek között mi is, mert baráti segítségként szórakoztatta a gyerekeinket egy fél órán át.
Bobo műsora után hagytunk időt egy kis szabad játékra, hiszen láttuk rajtuk, hogy alig várják, hogy újra együtt játszhassanak a „nagyokkal”. Eközben, a kolleganőm és én, szinte észrevétlenül berendeztünk egy színpadot és a nézőteret, mert előadásra készültünk. Volt egy repertoárunk: négy meséből áll, csupa két szereplős darab. Nyílt napokon szoktuk meglepni vele a csoportunkat. Egy-egy ilyen előadással több legyet ütöttünk egy csapásra: a próbák sora felért egy csapatépítő tréninggel, a gyerekek új élményhez jutottak, a szemükben tükröződő alélt csodálat pedig balzsam volt a lelkünkre.
A gyerekek a játék hevében észre sem vették, hogy jelmezbe öltöztünk, ám amikor elkezdtük az előadást, pillanatok alatt foglalták el a helyüket a párnákból kialakított nézőtéren. Ezúttal a „Három kívánság” című mesét adtuk elő. A fogadtatás és a hatás fergeteges volt. Tátott szájjal nézték, ahogy az óvónénik szegény asszonnyá és szegény emberré alakulnak, lélegzet visszafojtva figyelték a történéseket, hahotáztak, amikor a kolbász a szegény ember orrára nőtt, és izgatottan várták, hogyan fog lekerülni onnan. Az előadást követő vastaps után betódultak a kulisszák mögé, és egy pillanatra ők is részesei lettek a csodának, ami a színpadon lelhető.
Eközben besötétedett, egy-kettőre kinti cipőt húztunk, kimentünk az udvarra, és kezdetét vette az este legizgalmasabb része, a játék a sötétben! Volt ott kincskeresés elemlámpával – a bokrok aljába rejtett babzsákokat kellett megkeresniük – megvizsgáltuk a Holdat és a csillagos égboltot távcsővel, az óvoda falára vetülő árnyképeinket, minden udvari játékot kipróbálhattak – és mennyivel izgalmasabb volt minden, mint nappal! Nem vártuk meg, míg a környéken lakók bejelentik az óvoda udvarán garázdálkodókat, tíz óra körül takarodót fújtunk.
Sok teendő várt még ránk. A szomszéd csoportból kölcsönvett vastag szivacsokból elkészítettük a fekhelyeinket. Amíg a fiúkkal áthordtuk a szivacsokat, a lányok pizsamába öltöztek. Amíg ők fogat mostak, a fiúk öltöztek át. Fontos dolgok ezek, volt kuncogás, leskelődés, huncutkodás, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Aztán lassan lefeküdtek, elcsendesedtek, meghallgatták az esti mesét, és egy-kettőre elaludtak. Egy ideig füleltünk, nem szipog-e valamelyikük, de szó sem volt ilyesmiről. Egy izgalmas, élményekkel teli, hosszú nap után nem kellett altatni őket. Mi pedig – szintén pizsamában – kiültünk a máskor szülőktől hemzsegő öltözőbe és a nyakára hágtunk egy üveg kölyök-pezsgőnek. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, miközben ugyanazt a jóleső fáradtságot éreztük, amit már annyiszor a hosszú évek alatt, egy-egy jól végzett munka után.
Másnap reggel viszonylag korán, könnyen és frissen ébredtünk. Gyors mosakodás és öltözködés után visszarendeztük a csoportszobánkat, megreggeliztünk, közben felidéztük az előző este legizgalmasabb történéseit, aztán pedig irány az udvar! Amikor kilenc óra körül megérkeztek a szülők, egy csapat vidám, felhőtlenül boldog gyereket találtak, akik nem győzték mesélni, mi minden történt velük, amióta legutóbb találkoztak, és akik szerettek volna még egyet az oviban aludni.
De erre egy évet várniuk kellett.
