Krumpliültetvény
Hogy hol terem a krumpli? Hát a boltban! Ez a gyerekek szinte általános válasza, ami persze érthető. A városi kertekben ugyanis nem szokás krumpliföldet létesíteni, és a szülőknek ritkán jut eszükbe, hogy a krumpli keletkezéséről beszéljenek gyermekeiknek. De vajon hány városi szülő látott már krumpliszüretet, hogy autentikus választ adhasson a kérdésre?
Egyik évben gondoltam egyet, és úgy döntöttem, hogy jobb, ha a gyerekek saját maguktól fejtik meg a rejtélyt.
Február volt, és kértem a csoportot (a faliújságon pedig a szülőket), hogy hozzanak be egy-egy szem krumplit és egy kicsi dunsztosüveget, amibe félig belelóg a burgonya. Az üvegekre felkerültek a gyerekek jelei, feltöltötték vízzel, és beletették a krumplijukat, aminek az alja beleért a vízbe. Elmondtam, hogy csodát várunk, de hosszú időbe telik, míg ez a csoda megszületik – csak figyeljék a krumplit.
Az első héten minden nap az volt az első a gyerekek részéről, hogy szaladtak krumplinézni, de a második hétre, miután még mindig nem történt semmi, alábbhagyott a csodavárás.
Egyszer azonban a kitartóbb gyerekek egyike felkiáltott:
– Itt van valami! – és valóban, a krumplin megjelent egy kis csíra. Újra fellángolt a gyerekek érdeklődése, és naponta vizsgálgatták nagyítóval a csírák tetején a miniatűr levélkezdeményeket. Aztán a csírák alján vékonyka fehér szálak bújtak ki, és a krumplik kezdtek szakállt ereszteni.
Innentől kezdve felgyorsult a folyamat, aminek a végére a krumplikból kinőtt egy egész növény. A vízben az üveg aljáig ért, és besűrűsödött a szakáll, felül pedig az erős szárakon egymás után bújtak ki a levelek. Ekkor már azt vizsgálgatták a gyerekek, hogy kinek nagyobb a növénye.
Persze nem minden krumpli produkálta a csodát, volt, amelyik inkább rothadásnak indult a gazdája nagy elkeseredésére. Az ilyen tragédiák esetére azonban volt a tarsolyomban egy újabb csoda, mert otthon én is nevelgettem 8-10 krumplit, így titokban ki tudtam cserélni a makacskodó burgonyát egy kicsírázottra. És reggel az addig csalódott gyerek örömmel látta, hogy már minden rendben a növénykéjével.
Rajzokat is készítettem a növényünk fejlődéséről. A kártyák lépésenként rögzítik a folyamatot, amit ők is megtapasztalhattak. Gyakran vették elő ezeket a kártyákat, és rendezték sorba az addigi ismereteik szerint.
Ekkor már kezdtem beszélni arról, hogy ha felmelegszik az idő, kiültetjük a krumplikat a kiskertünkbe.
Új szintre ért a várakozásunk. Sokan naponta kérdezték, hogy mikor ültetjük már ki a krumplikat, a bizonytalanok a vállukat vonogatták, a határozottak pedig közölték, hogy már elég meleg van.
Április végén elérkezett a nagy nap. Az előre kiásott vermekbe mindenki beletette a krumpliját, betemették úgy, hogy a levelek a föld felszíne fölött maradjanak, és a növénykék szárára felkötötték a jeleiket.
Minden nap, az udvari játék előtt vittünk egy kis vizet a krumpliültetvényünkre, és meglocsolták a palántákat. Később már a gyomlálásra is szükség volt, és lelkesen húzgálták ki a gazt, hogy ne egye el a táplálékot a növényeinktől.
Nyárra magasra nőttek a krumplibokrok, de ezt kevesen látták, mert sokan egész nyár alatt nem jöttek óvodába. Számukra fényképeken rögzítettük az eredményt. A többiek pedig szorgalmasan ápolták az egész ültetvényt.
Őszre a növényeink siralmas képet mutattak. Ezt először én idéztem elő azzal, hogy földre döntöttem a szárakat, hogy most már a termés fejlődjön, ne a levelekre pazarolja az energiáját a növény. Utána a természet is elvégezte a maga dolgát, és a növényeink száradni, sárgulni kezdtek.
Elérkezett a szüret ideje is. A kertészbácsi óvatosan megbontotta a fészkeket egy ásóval, és a gyerekek lelkesen túrtak a földbe az újkrumpli után kutatva.
A terméssel nem mehettünk volna világkiállításra, mert a krumplik kicsik voltak, és volt fészek, amiben csak két kis burgonya lapult, de számunkra mégis a megvalósult csodát jelentette a kis kosárban összegyűlt termés. Nagyon büszkék voltunk látva a varázslatot, amikor az egy szem burgonyából nőtt bokor alatt egy fészekre való krumplit találtak.
A gyerekek eddig is rendszeresen tájékoztatták a szüleiket, hogy mi történik a krumplijukkal, de a pici burgonyákkal teli kosarat olyan áhítattal mutogatták, ahogy az újszülött babát mutatja be egy anya a rokonságnak.
Megpróbáltam illusztrálni, hogy miért volt értelme a többhónapos várakozásnak. Minden gyerek kivett egy újkrumplit, ezeket félretettük egy kupacba – ennyi volt, amit behoztak februárban –, a másik kupacban pedig ott volt a többlet.
Pár nap múlva alaposan megmostuk a krumplikat, beletettük egy fazékba, és a dadus néni levitte a konyhába, ahol feltette főni a tűzhelyre. A gyerekek megpróbálkoztak langyosra hűlt krumpli megpucolásával is, de ehhez csak a legkitartóbbaknak volt türelme. Végül asztalokhoz ültünk, ahol középen egy-egy tálkában ott illatozott a világ legfinomabb étele: a krumpli, ami nem a boltban termett, hanem az ő szorgalmas munkájuk eredménye.
