Történetek az oviból
1.
Először csak felolvastam nekik (persze szereposztásosan „előadva”), aztán néhány nap múlva már dramatizáltuk – segítséggel. Itt még bárki választhatott bármilyen szerepet. Aztán lassan letisztult minden, és mivel pont 6 iskolába menő nagycsoportosunk van, és erre az időre már az ő bátorságuk is megjött, így szépen kiosztásra kerültek a szerepek. Ügyesek, tudják a szöveget, ügyesen bánnak hanglejtéssel, metakommunikációval, türelmesen megvárják, míg a nézők befejezik a nevetést – mert a tréfás betlehemes huszadszorra is vicces a Százszorszépeknek -, röviden: kezd összeállni minden, így ma tettünk egy csavart a próbába: a kicsik játszhatták el a betlehemest.
Hááát… Nem kellett volna!!!
Vagy inkább: nagyonis!!!
Leírom, milyen, amikor a két óvónéni sírva nevet:
Ááá, mégse! Nem fog menni!
Na, mégis!
Tessék elképzelni hat aprócska 3-4 éves gyerkőcöt, akik pont úgy adnak vissza mindent, ahogy a nagyoktól látták: pont úgy ütik a botot a földhöz, pont úgy fenyegetőznek (huncutul mosolyogva), pont úgy tettetik a féligalvó kábaságot, pont úgy gesztikulálnak, pont úgy énekelnek és tudják a nemisegyszerű szöveget, csak kisebb-nagyobb artikulációs eltérésekkel („Deje bete elsópásztoj!”; „Nemmedek!”), csak sokkal-sokkal több önbizalommal és élvezettel (hogy végre ők is színpadra állhattak). Persze a végén nem csak a szokásos tapsot, és óvónénis dicséretet zsebelhették be, hanem az igazi fellépőktől is kaptak néhány kedves szót.
Hááát, nem semmi egy élmény volt! ❤️
2.
Varrunk.
Persze ez hétpecsétes titok, mert karácsonyi meglepetések készülnek, és tilos beszélni róla, de én úgysem tudom tartani a számat…
Szóval, alkotunk… Pontosabban én csak a technikai hátteret biztosítom, a 3-6 éveseim kezei közül kerülnek ki a költemények…
Míg a pántokat varrtuk fel, mindenki mellett ott ültem, és igény szerint segítettem. Most viszont már a díszítés szakaszában vagyunk, és csak ámulok:
– ahogy a 3 éves, aki a ceruzát sem tudja még szabályosan fogni, elképesztő szakértelemmel forgatja a zsákvarró-tűt
– ahogy a 4 éves rácsodálkozik, hogy a fonal milyen nyomot hagy a zsákvásznon („csíkot rajzolok vele!” 😀❤️)
– ahogy az ötéves csakjátszaniakaró minden külső motíváció nélkül jön, és alkot
– ahogy a másik ötéves dédmamákat megszégyenítő precízséggel halmozza egymás mellé a szálakat, hogy minél pontosabb mását készíthesse el az előzetesen megrajzolt „terveinek”
– ahogy a majdnemhatévesem teljesen önállóan dolgozik, és csoda formálódik a kezei között
– ahogy a háromévesem minden alkalommal kiharcolja, hogy megint varrhasson, és már gombostűnyi szabad hely sincs az anyagon
– ahogy mindenki valami teljesen egyedi és megismételhetetlent alkot
– ahogy menet közben egyre finomodnak a mozdulatok és velük együtt a minták is
– ahogy kapom a visszajelzéseket, hogy otthonra is kellett tűt vásárolni, mert a mamáknak is meglepetést kell készíteni…
Biztos, hogy nem csak a képalkotás különleges technikájában rejlik a varázslat, hanem az az érzés is közrejátszik, hogy ajándékot készítünk, valami titkosat.
Elmondhatatlanul jó velük dolgozni!
3.
Öltöztetem őket. Késő van már, fáradtak is vagyunk, meg sok a ruha – tél van. Az aligháromévesem nem kooperál, képtelenség ráhúzni a bakancsát. Nagytesó már kész, ezért bepróbálkozom (van még öt másik alighárom):
„Megtennéd, hogy segíted a tesódnak felvenni a cipőjét?” Csúnyán néz rám, de megpróbálja – ímmel-ámmal. Naná, hogy nem sikerül. Ok, visszamegyek, rákínlódom a cipőt, és megkérem a nagytesót, hogy akkor a kabátot segítsen neki felvenni (a másik öt addig semmitcsinál, de azt nagyon!). Határozott NEM a válasz. Ok, örülök, hogy ellent mer mondani, meg amúgy sem kértem meg még a nagyokat soha arra, hogy segítsenek a kicsiknek – embertpróbáló feladat az öltöztetés. De azért rosszul esett.
Másnap délelőtt elmondom neki, hogy mennyire rosszul esett, ami történt. Aztán kezet nyújtok neki, hogy érezze, nem haragszom.
Aztán jön a délután, és lavírozgatok a kicsik-gatyák-bakancsok-kabátok-sapkák-sálak-hátizsákok tengerében, amikor azt látom, hogy a nagyom felöltözve térdel az öccse előtt, és közös erővel felvarázsolják a kicsi lábára azt a bakancsot, ami előző nap úgy megizzasztott. Hát. Ennyi.
