Ovisok voltunk
Kicsike lány voltam, amikor óvodába kellett járnom. Azért írom, hogy kellett, mert a nővéremnek nem. A szüleink dolgoztak, a nagymamánk volt a kincsünk: főzött, mosott, vasalt, takarított, varrt, bevásárolt, piacra járt. Tette mindezt abban az időben, amikor nem volt folyó melegvíz a lakásban, sem mosógép, sem egyéb háztartási gép. Ekkoriban Mamikánk már hatvan éves volt, talán az ő élete lett könnyebb, hogy nekem az óvodát választották szüleim.
Emlékeimben úgy él, hogy az általános iskola végében volt egy kis épület, nagy kerttel, az volt az óvoda. Manci néni és Katica néni pedig, a mindenkor nevetős, mosolygós óvónénik.
Az udvaron kis házikók törték meg a parkszerű zöldet. Mindegyikben valóságos használati tárgyak kisméretű mása sorakozott. Eljátszhattuk a nagymosást teknőben, főzhettünk a kis edényekben, átjártunk egymáshoz vendégségbe, utánozva azokat a mondatokat, gesztusokat, amiket családjainkban láttunk egy ilyen esemény során.
Látszólag magunk voltunk. De Manci néni és Katica néni óvó tekintete mellett simítottuk el egymás közt az ellentéteket, utasítottuk rendre a huncut fiúcskákat. De, aki árulkodni ment, az sem a megalázás pírjával az arcán jött vissza. Úgy éltünk, mint egy szép, nagy család.
Kicsi, bőrből készült, vállamon átvetett, barna uzsonnás táskám sosem volt üres, vajaskenyér, lekváros- vagy zsíroskenyér volt benne gondosan, szalvétába csomagolva. Mindenki azt falatozta, amit hozott, mert csak ebédet kaptunk az intézményben.
Emlékszem a körjátékokra, az ünnepségekre, és ma már hihetetlennek tűnik, de mindig a segítő, kedves, barátságos óvónénik jutnak az eszembe.
Van még egy emlékem arról is, hogy én nem tudtam délután aludni, valahogy képtelen voltam. Nyomorúságos forgolódásomat látva Katica néni úgy gondolta, ez nekem maga a szenvedés, nem a pihenés. Mikor kis Katica megérkezett az iskolából, én engedélyt kaptam, hogy elmenjek vele a boltba. Ugyanis iskolás nem voltam még, de az árakat pontosan tudtam. Így aztán, mi ketten ügyesen elvégeztük a bevásárlást. És mire visszaértünk, addigra a többi gyerek is ébredezett. Valószínűleg ezért ma fegyelmi járna az óvónőnek, vagy valami hasonló. Vélhetően, a szüleimmel ez meg volt beszélve, nem okozott gondot senkinek: én nem ébresztettem fel forgolódásommal a többieket, és még a jól végzett feladat öröme is lelkesített.
Most ugrok az időben… és már én viszem a gyermekemet óvodába… az elsőt, az egyetlenkét…. aki úgy kerül az oviba, hogy „mindent tud”: verseket, énekeket, öltözködni, vetkőzködni, és minden egyebet, ami a személyes higiéné követelménye. Sőt! Igazán életre való, nagyszerű kis kölyök, beszédes, fantáziadús, jó mozgású, kedves. Klári néni megöleli, a csoportba bevezeti… én kicsit várok még, figyelem, ahogy az én gyorsmozgású kisfiam lassan, óvatosan ismerkedik a teremmel, a gyerekekkel, a nénivel… néha rám néz… de egyre ritkábban. És egyszer csak már önfeledten játszik. Elmorzsolom a könnyeimet, megállapítom, hogy mostantól már ez a gyerek nem az enyém, és a megállapodás szerint elhagyom az óvoda épületét. Amikor visszatérek a megadott időben, már messziről hallom a kisfiam kacagását, Klári néni dicsérő szavait, a gyerekek visongását. Sportjáték folyik az udvaron, az óvó néni arcán is a lelkesedés öröme, a gyerekek felszabadultak, és senki sem mondja nekik, hogy halkabban visítozzanak.
Egy napon arra megyek az oviba, hogy képzeljem, mi történt! A történetet immár jókedvűen adják elő a dadussal, és a többi óvónénivel, gyermekem pedig egy fa mellett színleli, hogy ő aztán nem is figyel oda, pedig igen. Az történt, hogy egy, már nem használatos olajtartály elszállításra várva pihent az ovi udvarán. Mikor a kinti játékból indultak befelé a gyerekek, az én drága egyetlenkém nem tartott a csoporttal. Sehol sem volt. Miközben a gyerekek már éhesek voltak, természetesen a rutint tartva megkapták az ételt, míg a csoportokból egy-egy óvónő a kisfiam keresésére indult. A kert nem volt nagy, de sok fű, fa, cserje, udvari játék volt benne, mind jó arra, hogy elbújjon valaki benne, mögötte, alatta. Azt gondolták, vagy elaludt, vagy huncutságból elbújt, és nem mer előjönni a kis gézengúz. Mivel sehol sem lelték, egyikük végső elkeseredésében bekopogott a hatalmas tartály oldalán… és jött a válasz… kopogás… Volt nagy öröm, biztatták: bújjon elő… jött is. Nem nagyon értette, miért is keresték: „én az űrben voltam, az űrhajómmal… és talán kicsit elaludtam”. (– ekkoriban repült az első magyar úrhajós is…) Piszkos volt, de boldog kis pofival mesélte a vágyát, az álmát. És most már az óvónénikről is legurult a kő…
És ismét ugrok egyet… egy olyan boldog napra, mikor én vihetem az unokáimat az oviba. A kislegény és a kislányka kezemet fogva sétál az óvodáig a főváros kertvárosi részén. Mehetnénk busszal is, akár autóval, de ez a pár megállónyi séta jót tesz testnek, léleknek, minden nap. Lehet közben beszélgetni, kavicsot rugdosni, megnézni, kint van-e már az egyik házból a nyuszi a kertben, üdvözölni lehet a kutyust, aki minden reggel örül a gyerekekkel való találkozásnak. Megérkezünk, a kislány a nagyobb, őt bekísérem a csoportszobába, átadom az óvó néninek, elköszönünk egymástól. Már egyedül öltözik át, váltja a cipőjét. Iskolás lesz hamarosan.
A kicsi fiú egyre szorosabban fogja a kezemet, egyre kevesebbet szól. Hatalmas szemei egyre kerekebbek. Ő nem akar maradni, tudja, hogy kell, de nem akar… Öltöztetni kell, a cipőjét segíteni, hiszen kicsike még… mire a mosdóba megy, már nemcsak a csap ömlik, de a könnye is. Szótlan, csendes sírdogálás. Andi néni látja az ajtóból, ahol fogadásunkra megjelent. Aztán hátrapillantva észleli, hogy a daduska is beérkezett a csoportba. Ekkor int neki, majd kijön a mosdóba. Széles mosollyal köszönti az unokámat, fel is kapja a magasba. Megpördül vele vagy kettőt, súg a fülébe valamit… A szomorúság elszállt, a könny letörlődött, és szélesre húzott szájjal mosolyog Andi nénire a Kisfickó.
Szerencsések vagyunk.
Olyan óvónénik vigyáztak ránk, akik szerettek bennünket. Nem a hivatásukat, nem a munkahelyüket, nem a fizetésüket. Feltételezem, a nemzet napszámosait sohasem fizették túl. Viszont bennünket szerettek. Jó volt oda járni, jó volt az oviban gyereknek lenni. Nekem is, nekik is.
Nem volt részünk megalázásban, súlyos figyelmeztetésben, semmilyen abúzúsban. A szülői értekezleten nem arról beszéltek, mennyi hibánk van, hanem arról, mennyire sok erénnyel rendelkezünk.
Biztosan okoztunk álmatlan éjszakákat gondozóinknak esetleges, nem szándékos, rossz viselkedésünkkel. Ám ez valahogy megmaradt a falakon belül, ők ezt elintézték tudásukkal, szeretetükkel, hatalmas gyermekismeretükkel.
Gyermekként éreztem, hogy jó helyen vagyok, és biztonságban éreztem magamat. Szülőként láttam, hogy mindent megtesznek a gyermekemért, hogy ő igazán jól érezze magát, amíg ott kell töltenie a napjait. Nagyszülőként pedig átélhettem, hogy figyelnek az unokámra, fontos az ő kis lelkének a simogatása, miközben a többi társa is biztonságban van.
Mert óvodában lenni olyan, mint egy nagy családban: szerető felnőttek biztonságában.
