Egy óvodában tényleg mindig történik valami…
Ez az emlék, amit most meg szeretnék osztani, lassan már három éve történt meg. Akkor a világot és sajnos hazánkat is egy olyan hihetetlen esemény kavarta fel, melyről ez idáig legfeljebb a történelemben, vagy valamilyen vad fantázia regényben olvashattunk. Igen, ez volt a Covid 19 vírus megjelenése. Szinte már feledésbe merült, hogy akkor 2020. március 16-án szinte azonnali hatállyal bezárták Magyarországon a közintézményeket, így az óvodánkat is. Ez a vírus nemcsak a felnőttek, de a gyerekek életét is alaposan megváltoztatta. Tanácstalanság, reménytelenség, szomorúság, aggódás telepedett a családok mindennapjaiba. Ki így, ki úgy reagált erre a helyzetre. De gyermekszemmel talán még bizonytalanabb lehetett ez az állapot. Biztosan nem értettek az egészből semmit, és a kezdeti, „de jó, hogy nem kell oviba menni, elmarad az ebéd utáni alvás”-érzése mellett megjelent egy hiány érzése is. Hiányozni kezdtek a barátok, az udvar, a fogócskák, sőt még az óvodai finomfőzelék is – legalábbis a nyitás után több szülőtől is ezt hallottam.
Lassan és fokozatosan történt az intézmények, így az én óvodám újranyitása is. Május közepétől ügyeleti rendszerben, majd június elejétől a megszokott nyitvatartásban vehették igénybe a szülők az óvodákat. Az ügyeletet csak kevesen kérték, majd fokozatosan nőtt az óvodába járók tábora.
„Azért jó oviba járni, mert itt mindig történik valami”- ezt a kedves mondatot egy izgatott gyermekünk mondta újranyitásunk valamelyik reggelén. Ezek után egyértelmű volt, hogy a nyár izgalmassá tétele lett az egyik legfontosabb feladatunk. Mindent és szinte mindig lehetett csinálni, persze délben az alvás nem maradhatott el, de most az árnyas fák alatt ágyaztunk meg. A mese után pedig együtt pihent felnőtt, gyermek vegyesen. Talán még sohasem teltek ilyen gyorsan a nyári napok, mint abban az évben, s nyakunkon volt a nagycsoportosok búcsúztatója. Természetesen ballagóinknak is maradandó élményt szerettünk volna kitalálni. Célunk az volt, hogy bár számtalan tavaszi program elmaradt, sőt az évzáró-búcsúztató sem lehet, olyan, mint amit évről-évre megszoktak a gyerekek, de tegyük számukra felejthetetlenné a valóban utolsó délutánt.
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy nevelőtestületem azzal a feladattal bízott meg, hogy gondoljak ki valami újszerű, vidám élményt, eme jeles nap méltó megünneplésére. Nagyon közel áll szívemhez a drámapedagógia, a hétköznapokban is számtalan játékötletet, módszert merítek belőle, tudtam, hogy most is ezekhez az eszközökhöz fogok nyúlni. Így szinte azonnal körvonalazódott bennem egy „tarisznya-töltögető” játék, a szülőkkel együtt, az óvónénik szárnya alatt, a szeretett óvodakert „falain” belül.
Minden búcsúztató fontos része a versmondás, ami a búcsúztató óvónénik mellett a szülők szemébe is könnyet csal. Sajnos erre most nem volt lehetőségünk, verstanítás nem lehetséges gyerekek nélkül, sebaj tanulunk majd verset mi felnőttek. Az interneten keresgélve számos irodalmi mű megdobbantotta szívemet, de olyan versre nem akadtam, ami kifejezte volna minden érzelmemet, az adott helyzettel kapcsolatban. Merész vállalkozásként én ragadtam tollat. Figyeltem arra, hogy hét versszakból álljon a készülő művem, mert velem együtt hét ballagtató óvónéni lett abban a tanévben. Majd hozzáfogtam. Tudom, nem jambikus sorokból álló hősköltemény lett életem első versikéje, de szerintem egy igazán kedves, megmosolyogtató, könnyeket előcsaló versike öltött formát számítógépem akkor még üres Word dokumentumában. Gyors nyomtatás, bemutatás a kollégáknak, apró csiszolgatás és elkészült a költemény. Külön öröm volt számomra, hogy az általam kigondolt, de akkor még meg nem osztott versszakokat választották ki a többiek, vagyis mindenki megtalálta a hozzá illő versrészletet.
Íme a vers:
Búcsúznak az óvónénik
Minden évben május végén tanultunk egy versikét,
néha ének, vagy egy kis tánc emelte műsorunknak értékét.
Mi meg szépen, hátra dőltünk, igen ők a mieink,
büszkeségtől szívünk dagadt, s kicsordultak könnyeink.
Idén minden más lesz, versikét is mi mondunk.
De a táncot, sok nevetést senki másra nem adjuk!
Felkészültek kedves szülők? – ez az élet sulija
az utolsó közös program, együttes nagy munka.
Lesz rajzolás, ügyeskedés, sétálás és dobálás.
Ha jól szerepelsz kukackáddal, ajándékok várnak rád.
Sajnos ez a nap gyorsan elszáll, mint a sok év az oviban.
Jó, ha tudod az óvónénid szíve nem felejt el soha!
Emlékszünk az első napra; sírásra és mosolyra.
Láttuk, ahogy nődögéltek, okosodtok és ez bizony kész csoda!
Nehéz, sűrű az új élet egy iskolás számára, de az első piros pontot visszahozni,
lájkolni vagy megosztani :
„- nem kérünk mi többet hát, csak lássuk közös munkánk első jutalmát!”
És most kérem megfogadni, fel a kéz a szívedre:
Én…. (tudod itt a neved jön) ESKÜSZÖM az én kedves óvodám és az óvónénim mosolyát
nem felejtem el soha!!!
Az én részletem természetesen ez az utolsó részlet lett. Ismertek a gyerekek, én mindig mindent megfogadok, megesküszök, teljes beleéléssel éltem meg velük a mindennapokat.
Jöhetett a tarisznya-töltögető játékok kitalálása, a többiek bevonásával. Úgy gondolkodtam akkor, hogy a hangulatot a zene, vagyis a tánc, az eszem -iszom, a rajzolás, és a vicces ügyeskedés tudja igazán fokozni. Megvoltak a játékok, közös ötleteléssel adtunk vidám neveket nekik. Nagyon szeretek rajzolni, óriási plakátokra vázoltam a játékneveket, néhány dekorációs elemmel, amit aztán együtt festettünk ki.
A nagy nap forgatókönyve is összeállt, mindenki tudta mikor mi következik, hol és miképpen kell segítenie a búcsúztatás menetét. Mindent előkészítettem, kellékeket begyűjtöttem, feladatokat kiosztottam, és külön kértem a dadus nénik aktív részvételét is, hiszen velük, általuk alkotunk egy szoros egységet.
Függöny fel! Elérkezett az utolsó délután. A szülőknek négy órára kellett megérkezni gyermekeikkel az udvarra. Ekkor már mindent feldíszítettünk, a játékjelölő plakátokat kihelyeztük. Sokan a hosszú „szünet” után most látták újra egymást. Már akkor is volt sírás-nevetés. De nem volt idő most hosszú beszélgetésekre, mert kezdődött az ünnepség.
Nálunk már hagyomány, hogy az évzáró-búcsúztató napján minden csoport az udvaron a „Legyetek jók, ha tudtok…” kezdetű dalra gyülekezik. Ezt mostani ballagóink is tudták, hiszen évről-évre ők is látták az épp aktuális nagyok ballagását. Ezt követően intézményünk vezetője köszönti a vendégeket és a gyerekeket. Kedves mondataival utal az elmúlt évre, az együtt megélt élményekre majd sok sikert kíván az iskolakezdéshez. Most is így történt, de mikor a tarisznyákat kiosztottuk, megtörtént a valódi problémahelyzet vázolása, miszerint a tarisznyák üresek. Üres tarisznyával nem engedhetjük gyermekeinket az iskolába. Mindenki tudja, aki elindul szerencsét próbálni, legalább hamuba sült pogácsát kap az édesanyjától. Mi sem tehetünk mást, meg kell töltenünk a tarisznyákat, de csakis akkor és úgy, ha kis hőseink a szüleikkel együtt kiállják a próbákat. Végre elkezdődhetett a játék, a lányoknál az édesapákat, a fiúknál az édesanyákat kértük meg az első, a tánc próbájának kiállására. Felcsendültek a melódia első dallamai és a szülők a gyerekekkel együtt belevetették magukat a „próbák” sokaságába, egy óriási házibuliba, amire már mindenkinek nagy szüksége volt. Szinte egy szalagavató nyitótáncán éreztük akkor magunkat, olyan felemelő volt az élmény, a sok mosolygó szem, vidám, arcocska. A kezdeti bátortalanság után mindenki felvette a táncok lépéseit és vidám karneváli hangulat uralkodott el, ott az udvar közepén – ez volt az én állomásom. Ezt követően az udvaron hat helyen lehetett ügyeskedni a többi búcsúztató óvónénivel. Együtt kellett akadálypályán átkelni, összeragadva a szeretet erejével, volt célba dobás, célba fűzés, bátorság-erő-tudás megevése és persze megivása is. Velem kezdődött a játék, a próbák sora, így most „hátra dőlve” nézhettem, ahogy a családok; a gyerekek, hol apával, hol anyával minél gyorsabban serénykednek a próbák kiállásában és a tarisznyába való óvodai emlékek begyűjtésében.
Miután mindenki végzett, újra összeállt az iskolába készülők csapata. Nem volt más hátra, mint énekszóval elköszönni a 3-4 évig szinte második otthonukként látogatott épülettől. A ballagás végeztével tortát ettünk, szörpöt ittunk és készültek a mosolygós-sírós képek együtt, és külön-külön is. Ilyen volt nálunk akkor egy nagy szomorúság után, egy igazán boldog, felejthetetlen, egy rendhagyó nagycsoportos búcsúztató, ahol az első perctől az utolsó percig mindig történt valami.
Érdekesség, hogy azóta már csakis így szervezzük a búcsúztató-ballagásukat a nagyoknak, vagyis igaz a mesei fordulat, hogy minden rossz után valami jó fog következni… legalább is az óvodákban, mert ott minden megtörténhet.
